2017. február 8., szerda

Rámen vs. tsukemen

Valahogy ma nem akaródzott rámenezni, eléggé beebédeltem, talán azért? de Judit ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy tél van, mikor együnk ráment, ha nem most? így belenyugodtam, hogy akkor ma este ez lesz a vacsora. Shinjukuban volt a kijelölt hely, a Tripadvisor által Shinjuku második legjobb éttermének, nem csak a rámenezők között, hanem általában! kikiáltott Men-ya Musashi, ennek megfelelően tele volt külföldivel, főleg persze kínaiakkal, mint ahogy mostanában minden, ami a legkisebb mértékben is turistaattrakciónak számít, pláne, ha meg is lehet enni


Volt egy kis sor is, szerencsére nem komoly, viszonylag hamar leültünk, de aztán sokáig kellett várni a kiválasztott levesekre, musashi-ramen és tsukemen, így ücsörögtünk a huzatban, mert az volt, és hideg, alapvetően egy nyitott ajtó okából, ami pedig a közben percről-percre növekvő sor miatt volt tárva-nyitva. De végre megjött a kaja és nekiláthattunk a szeretetteljes rámen-nézésnek (fotózásnak), mert manapság annélkül már egy kiflit sem illik elfogyasztani!


Mi tagadás, jól nézett ki, vastag tészta, udonnak is elmenne, sötét-vöröses lé, két nagy darab kakuniku*, a szokásos vékonyra vágott chashu-nak se híre, se hamva! plusz még egy kis zöldhagyma, menma, a mártogatós tsukemenhez pedig egy főtt tojás. Akkor hát, ugorjunk neki! a tészta kifogástalan, tökéletes keménységűre főzött roppanós álom, a lé gazdag és mély ízű, de talán egy lehellettel sósabb az általam kedveltnél, de volt benne valami fűszer, meg nem mondom mi, ami nagyon izgalmassá tette. A nagy darab disznóhús-darabok itt "signature" jellegűek, kétségtelenül finom volt, bár én azért a klasszikus vékonyra szeletelt husit kicsit hiányoltam. De összességében kétségtelen, hogy egy nagyon meggyőző munka volt, mondjuk 1250 yenért legyen is az!


A tsukemen, ahogy azt már egyszer korábban kifejtettem, nem az én műfajom, elsősorban azért, mert hiába meleg a mártogatós lé amikor kihozzák, pillanatok alatt kihűl a külön tálon kihozott, hideg tésztától és akkor az eredmény ugyebár egy kihűlt rámenre felettébb emlékeztető képződmény lesz, ami köztudomásúlag szub-optimális. Most is ez történt, a huzat miatt a szokásosnál még gyorsabban is, így hamarosan Judit is rádöbbent, hogy ő sem szereti igazán a tsukement, így az csakhamar elém került és én kissé meglepődve tapasztaltam, hogy megintcsak tsukement eszek, pedig nem is szeretem.  Szerencsére az étteremben már hallhattak a problémáról, így volt az asztalon egy forró vizes termosz, amiből utána lehetett töltögetni a levesnek, amikor kihűlt, de így persze csakhamar felhígult. Na, szóval nem ez így jó sehogy se, ezért amikor Judit végre átengedte a maradék ráment, a tésztát egyszerűen átlapátoltam abba, vagyis felszámoltam a tsukement.


A tanulság tehát, hogy ne együnk soha tsukement, de mindennek ellenére azért a Musashi Tésztaboltot** egy erősen ajánlott helynek számitom be!

Men: 9
Leves: 8
Chashú and the rest: 8
Összpontszám: 25/30 

---------------------------------

* "szögletes hús", kockára vágott, lassan kifőzött disznó hasaalja
** Men-ya = tésztabolt
Menya Musashi, 7-2-6 Nishishinjuku | K1 Bldg. 1F, Shinjuku

2017. január 31., kedd

Best of 2016

Huh, sikerült valahogy bepasszírozni januárba a "Best of..." posztot, mégiscsak kínos lett volna, ha az év első posztja februárban születik meg. A hagyományoknak megfelelően tehát akkor íme az általunk legjobb 10-nek ítélt fotónk, de mivel ez erősen szubjektív műfaj, itt megtalálható azért a legjobb 25, sőt, a legjobb 100 is. Alternatív véleményeket, építő kritikákat szívesen fogadunk...

Az idei Top 10-et illetve 25-öt relatív elég erősnek érezzük a korábbi évekhez képest, de érdekes módon a Top 100-at valahogy nehéz volt összeszedni. Érdekes, hogy a Top 10-ből hét kép három hosszúhétvégés út során született: Yamagatában a nyáron, Iriomotén szeptemberben és Shimane prefektúrában novemberben. Ehhez jön még egy májusi kép Yakushimán, és egy Kyotoban, szegény Tokyóra, TOKYO Reloaded! pedig csak egy maradt. Itt már mindent lefotóztunk volna? Alig hinném...

Skytree geometria

Mivel már bizonnyal az összes helyről és szögből le lett fényképezve ez az épület, kevés az esélye, hogy valami olyat sikerült volna megörökíteni, amit másnak még sohase, de hátha... Hiába, a „fényben fürdő tömegek játéka” (ahogy ezt Le Corbusier apó mondta volt az építészetről) megunhatatlan téma.


Hullámok 

Amikor elvonult a tájfun Yakushima szigetén, kimerészkedtünk a tengerpartra és lenyűgözve néztük, ahogy még dühöngenek a hullámok. 


Kis pihenő 

Yamadera templomának nagy a kertje, sokan dolgoznak ott, hogy rendben tartsák, el is fáradnak, ilyenkor alszanak egy huját. Valahogy így. 


Kertésznéni 

A nők persze nem alszanak, ez a megállapíthatatlan korú kertésznéni megállás nélkül motozott, amíg ott voltunk... Van ennek a képnek egy másik változata is, ahol jobban látszik a néni, de hosszas hezitálás után inkább ezt tettük be, jól tettük vajon? 


Esős évszak

Ez a kép első körben nekem fel sem tűnt, Judit ragaszkodott hozzá, hogy bevegyük a Top 100-ba, de onnan aztán megállíthatatlanul feltört a Top 10-be is, mert elég jól visszaadja azt, hogy milyen érzés egy régi japán házban lenni, az esős évszak közepén


Judit 

Iriomote szigetén, alkonyatkor, megpróbáltam ledolgozni egy keveset a "rólam-sohase-csinálsz-jó-képeket"-típusú szemrehányás-hegyből. Fújt a szél, kócolta a haját, ilyen lett... 


Rajzfilmrák 

Szintén Iriomote, kószáltunk a parton, berregtettük a remeterákokat, ez a darab különösen bátor volt, rendíthetetlenül csipkedte az ujjamat, engedjem má' el! és közben ilyen szupercuki szemeket meresztett ránk. 


Yomegashima

Matsue városa mellett, alkonyatkor mindig kisebb tömeg nézi, ahogy a nap alábukik a Szent Sziget mögött, Ahová Senki Nem Léphet Be, a papokon kívül, na persze. Ez a naplemente először nem tűnt túl igéretesnek, de aztán valahogy mégicsak kialakult.


Miko

A mikok, a shinto szentély szűzei, manapság csak elméletileg, szokta ilyenkor mondani volt egyetemi professzorom, nem nagyon mutogatják magukat, így bosszankodtam egy kicsit, amikor megint lassú voltam és nem sikerült lefotóznom ezt a csinos mikot, amikor átsurrant a két épület között. De szerencsére visszafordult, hogy megigazítsa a facipőjét és akkor elkaptam ezt a közel tökéletes mozdulatot az Izumo-szentély udvarán.


Üveg teaház

A teaház egy olyan toposz, amit minden, magára valamit is adó építész életében legalább egyszer megpróbál, ezt a darabot Tokujin Yoshioka tervezte, aki ugyan nem építész hanem képzőművész, de azért egy elég jól sikerült üvegpavilont hozott össze, egy Kyóto felett lebegő teraszon, a Seiryu-den templom előtt. Népszerű naplemente-néző hely, ezért még este is össze-vissza mászkáltak az emberek, de Judit nem rettent meg, exponált egy jó hosszút és nem bánta meg.


-----------------------------

A korábbi Top 10 fotók, ha valakit esetleg érdekel:

2016. november 19., szombat

Az eltűnő hatvanas évek

Az Izumo-taisha különleges jelentőséggel bír a shinto mitológiában. Sokak szerint Japán legősibb shinto szentélye, a Napisten, Amaterasu személyes ajándéka Ókuninushi istennek, hálából, hogy az unokájára, Ninigi-no-Mikotora bízta az országot, a hely, ahol évente egyszer összegyűlnek az istenek, hogy megvitassák ez elkövetkező év teendőit, meg gondolom, hogy bulizzanak egyet. Mégis, amikor végre két hete eljutottam oda, legalább akkora várakozással néztem elébe az adminisztratív épület megtekintésének, mint magának a szentélyének.


Az épület, Kikutake Kiyonori metabolista építész 1963-as alkotása, ugyanis egy modernista remekmű, ami csodálatosan ötvözi a shinto építészet szellemét a XX-ik század technológiájával, egy olyan dinamikus, izgalmas épületben, amit méltán tartanak Kikutake legjobb munkájának. Technológiai szempontból is különleges az épület; ez volt az egyik első példája az un. előfeszített vasbeton szerkezetnek; a mintegy 2 méter magasságú vasbeton gerenda acélbetéteit a beton öntése előtt megfeszítették, igy alkalmassá téve arra, hogy 40 méteres (!!!) fesztávot alátámasztás nélkül áthidaljon*.


Nos, ezt a csodálatos épületet ottlétem alatt éppen bontották.


Először nem akartam hinni a szememnek, biztosan csak valami radikális helyreállitás, esetleg teljes ujjáépítés, ezért felvilágosítást kértem a szentély kezelőitől, akik közölték, hogy nem, ezt most egyszerűen csak lebontják és kész. Amikor mondtam nekik, hogy ezt az épületet én már hamarabb ismertem, mintsem a gondolat, hogy valaha Japánba fogok látogatni, nochdazu, ott ÉLNI, megfogant volna bennem, kissé szégyenkezve mondták, hogy hát igen, tudják, hogy híres, de hát elöregedett, veszélyes lett és drága lett volna renoválni, mit lehet csinálni

Kikutake épülete nem az egyetlen példa, amikor neves újkori épületeket elpusztítanak. Ugyanazon a kiránduláson, Shimane prefektúrában láttam a híres utazó és Japán egyik első értő külhoni értelmezője, Lafcadio Hearn emlékmúzeumát, ami egy gyönyörű, 1934-os modernista épület, Yamaguchi Bunzo alkotása, HELYÉN épült. Az indok itt az volt, hogy az épület „nem illett a védett környezetbe”. Kétségtelenül szép régi szamuráj-házak vannak a környéken, de ilyen alapon Japán nagy részét le lehetne bontani; miért pont azzal kezdik, ami legalább szép?

Lafcadio Hearn Memorial Museum, Matsue,
A leghíresebb példa persze Wright csodálatos Imperial Hotel-je volt, amit 1968-ban bontottak le, csak hogy egy jó nagyot építhessenek a helyére.


De igy jártak a Dójunkai apartmentek is Omotesandón, és még lehetne hosszan sorolni... A következő áldozat a Kapszula-hotel lesz, egy másik neves metabolista, Kurokawa Kisho emblematikus műve, ami épitészek generációit ihlette meg, vagy riaszotta el. Ez már be van vonva egy acél sodrony-hálóval, ami Tokyóban a halálos ítéletet jelenti az épületekre nézve, csak idő kérdése, mikor indulnak meg a gépek.

Nakagin Capsule Tower, Tokyo, 1972
De még Tange Kezno világhírű sportcsarnokai is veszélyben vannak:
Kagawa Prefectural Gymnasium (Takamatsu)
Yoyogi Nemzeti Stadion (Tokyo, Shibuya), igen, ezt is
A Hotel Okura, Taniguchi Yoshiro 1962-es épületét, a lélegzetelállitó lobbijával, pedig már bontják is. 
A Hotel Okura híres lobbyja
Hamarjában nem tudok még egy olyan országot mondani, oké, az Iszlám Államban még nem jártam, ahol ennyire dühödten pusztítanák a közelmúlt építészetét, mint Japánban. És van mit: a japán modernizmus csodálatos épületeket hozott létre, ami nélkül mind szegényebbek lennénk. De veszít az ország is, és nem csak amiatt a párezer csalódott építész-turista miatt, hanem mert az építészeti örökség része a nemzeti kultúrának.

De hogy is van ez? Nem jut eszébe senkinek, hogy ez így nem jó és valamit tenni kellene? Dehogynem, az épitészek tiltakoztak, vannak nemzetközi peticiók, elvétve még tüntetések is, de ez kevéssé hatja meg a tulajdonosokat és ezeket az épületeket nem védi semmilyen törvény, Japánban a műemlékvédelem egyébként is csak a leghíresebb, legfontosabb műemlékeket kezeli**, így semmi nem akadályozza meg a tulajdonosokat abban, hogy ezeket a házakat lebontsák és helyükre új, praktikusabb, de tipikusan jellegtelen épületeket építsenek***. 

A félmúlt építészeti hagyatékával mindig is hadilábon álltak Japánban, valahogy van egy fáziskésés; legalább 100-150 évnek kell eltelnie ahhoz, hogy egy régi épület értékelve legyen. A háború után szakmányban bontották a régi faépületeket, tűzveszélyességre hivatkozva, az 50-60 években a gyönyörű Meiji korabeli kő- és téglaépületek kerültek sorra. Ezeket például most már kezdik értékelni, számos jól sikerült renoválásról tudok, de már alig van belőlük. Most a háború utáni modern korszak remekei kerültek bele ebbe a „vakfoltba”; ahhoz már öregek, hogy praktikus okokból érdemes lenne őket megtartani, de ahhoz még nem elég régiek, hogy szépségük és jelentőségük miatt, akár némiképp átalakitva is, helyreállitsák őket. 

Így ezek eltűnését majd úgy 20-30 év múlva fogják elkezdeni sajnálni.

-----------------------------------------

* Akit esetleg érdekel, ebben a cikkben van egy nagyon alapos elemzés az épületről (angol)
** Amit Magyarországon „műemlék jellegű épület”-nek vagy „védett utcakép”-neveznek, itt senki sem törődik, pénz nincs rá, igy aztán teljesen a tulajdonosokra van bizva, hogy ezekkel az épületekkel mi történik.
*** Ha Japánban egy épület tulajdonosa le akarja bontani a házát, és helyére egy újat épiteni, akkor, amennyiben betartja az épitési szabályokat, senki nem tudja ebben megakadályozni. A saját szempontjukból valamennyire érthető, hiszen ha egy épület fenntartása nem gazdaságos, arra nem akarnak pénzt áldozni. Ha a társadalomnak fontos egy épület fennmaradása, akkor bizony ehhez a közvagyonból is hozzá illene járulni...

2016. november 12., szombat

Yurukyara Guranpuri

A japán falvak, városok, megyék imázshordozó figuráiról már többször irtunk, például itt és itt, de nem tudom megállni, hogy ne hozzam megint szóba a bájosan otromba yurukyara világot.


A napokban ugyanis kihirdették az éves Yurukyara Guranpuri (a gyengébbek kedvéért Grand Prix) eredményét. És a nyertes...... Shinjo-kun, a tükörtojással koronázott kalapban feszitő vidra Susaki-ból (Kochi megye).


A második helyezett Hanipon, Honjo városának képviselője (Saitama).









A dobogó alsó fokára pedig Chuppy, a pelenkás kisegér került, Soja városából (Okayama).















Gyanítom egyébként, hogy a már befutott maszkotok nem indultak ezen a versenyen, hiszen Kumamon, Hikonyan, vagy Musubi Maru hiányzik a felhozatalból. Nekik saját weblapjuk és Facebook oldaluk van, sőt blogot is írnak, és keresett sztárvendégei a legkülönfélébb eseményeknek. 












A rangsort nézegetve azonban igy is értetlenül állok a döntés előtt. Ki ne szavazna a méltatlanul 41. helyre szorul, szarvasagancsos eperre?







Vagy az 57. helyen álló, tojásfejű, pirosmasnis kislányra?

Bunda! Bunda! Bunda!

2016. szeptember 8., csütörtök

Utcai tárlat

A japánok vonzódása a plüssállatokhoz legendás, a yurukyara jelenség ennek csak egy szelete, minden magára valamit is adó tinédzserlánynak fityeg két-három állatka az okostelefonján, és otthon valszeg egy szekrény, csak azért nem egy egész szoba, mert kevés a hely, van tele hasonlókkal.

Amikor felnőttkorba lépnek, a férfiak kicsit visszavesznek a lendületből, bár legtöbb salariman, ha megszorongatják, bevallja hogy bizony neki is van otthon egy féltve őrzött és nem-is-olyan-kicsi akciófigura-gyűjteménye, de a nők minden hezitálás nélkül tovább rajonganak az édi plüssfigurákért. De mit ér a legjobb gyűjtemény is, ha csak a szekrény mélyén porosodik, vagy ha csak szűk baráti kör láthatja!

Egy környékbeli néni frappánsan megoldotta ezt a dilemmát és csináltatott, egy kb 80 X 40 X 40 cm-es üvegvitrint az utcafronton, ahol állandó plüssállat-kiállitást rendez a környéken lakók kedvéért. Ennyi idős, jó 70+-os, korban már azért a nők is kevésbé vállalják fel, hogy a plüssállatokkal jobban kijönnek mint az emberekkel, de ez a néni úgy tűnik, nem aggódós típus. Az is lehet, persze, hogy nem teljesen százas, pl. galambokat is etet.

Ez például egy Snoopy Kutyás kollekció
Annyit viszont mindenképpen el kell ismerni, hogy a tárlatait igényesen kurálja. Mindig egy határozott koncepció szerint rakja össze az aktuális kiállításokat, mint pl. Donáld Kacsa vagy Snoopy Dog, és vizuálisan gondosan megkomponálja őket. A kollekciókat általában szezonálisan cseréli, de érzékenyen reagál az aktuális történésekre is, pl. nem sok időbe tellett, míg a Nagy Pokemon GO kirajzás idején összeütött egy gyors időszaki Pokemon kollekciót, sajnos erről nem született fotó.

Donáld Kacsa és barátai
A legújabb tárlat valami általam ismeretlen, vízfejű, üres tekintetű plüssfigura a vezérmotívuma, érzésem szerint a modern kor kiüresedett életérzését képezte le szuggesztív és személyes módon. Az szándékosan zsúfolt, repetitív kompozició és a váltakozva egymás felé ill. háttal forduló alakok az emberi kapcsolatok reménytelenségének megkapó szimbólumai. A mellékfiguraként megjelenő Pokemon vélhetőleg a jövőbe, a fejlődésbe vetett hitnek mutatott gunyoros fricska, a pokemonlabda pedig mintegy visszadobja a kérdést a szemlélőnek: merre tovább, emberiség?







Aztán az is kiderült, hogy a néni nem is olyan egyedi eset, találtunk egy másik tárlatot is a környéken, bár messze nem ilyen igényes kivitelben és a kurálás szinvonala sem hasonlitható össze...

2016. augusztus 1., hétfő

Chiyó

Amikor az ősidőkben először Japánba érkeztem, elég gyorsan rákaptam a sumóra. Valószinűleg az egzotikum is vonzott, de hamar észrevettem a a dolog sportértékét is, és csakhamar rendes gaijinhoz illően, afféle sumó-fan lettem. Volt ott egy rikishi, aki, azon felül, hogy mindig nyert, azzal tűnt ki, hogy nem volt dagadt, csak hihetetlenül izmos, és ráadásul technikás is. Naná, hogy ő lett a kedvencem, a “Wolf”, vagyis Chiyonofuji, de leginkább “Chiyó”. Mindent megnyert, egyszer 53 meccsen át nem tudták megverni, ezt a rekordot azóta sem tudták megdönteni. Nemcsak erős, de csodálatosan technikás is volt, nem pofozkodott és lökdösődött, hanem a legváltozatosabb, és többnyire igen elegáns! módokon távolította el vagy vágta földhöz nálánál tipikusan nagyobb és nehezebb ellenfeleit. 


Az utolsó meccsét sajnos elbukta... Ma reggel láttam meg a neten, hogy vasárnap, 61 éves korában meghalt. Hasnyálmirigyrák, úgy látszik manapság ez viszi el a legjobbakat. 

Úgy szeretnék rá emlékezni, ahogy a nálánál kétszer nehezebb Konishikit egyszer kirakta a dohyóból. Beugrott a kezével cséplőgépszerűen hadonászó hawaii közelébe, két kézzel megragadta oldalt az övét, felemelte, kicsit talán még meg is rázta, aztán odasétált a dohyó széléhez és lerakta, mint egy zsák szenet, tökéletes tsuridashi! Még meg is fogta utána, nehogy véletlenül leessen és még megüsse magát. Akkor, visszafelé menet, a szája sarkában finoman elmosolyodott...

2016. július 30., szombat

TILOS!

Japánt ugye nem a féktelen szabadossága miatt szeretjük, emiatt inkább csak elviseljük, de időnként jókat röhögünk rajta. Aki járt már erre, annak bizonyára feltűnt már, hogy úton-útfélen nevelnek bennünket, nem csak a külföldieket, de az őslakosokat is, erről már írtam pl. itt. Azonban, fájdalom! az idelátogató turisták nagy része nem tud japánul olvasni, angolul kiírni meg ugye macerás, nem beszélve a vicces eredmények esélyéről, így marad a piktogram, mint univerzális, vagy annak hitt? nyelv. Próbáljuk hát megfejteni az üzeneteket!*

Gyermekekkel ellentétes irányba mozogni TILOS! 
Laptop felett kikukucskálni TILOS! 
Szaloncukorral üditőt fogyasztani TILOS!
Kutyát hallal etetni TILOS!
Saját árnyékunkra taposni TILOS!
Egymásnak háttal állva sarokkal rúgni a port TILOS!
Persze ha ennyi minden tilos, akkor felmerülhet, hogy ami nincs explicit tiltva, azt ugye akkor szabad? Szabad-e például más árnyékát megtiporni? vajon akkor hüllőkkel és kétéltűekkel lehet-e kutyát etetni? szabad-e szemben állva összerúgni a port? Megannyi kínzó kérdés...

------------------------------ 

* A Roppongi Hills Mori Muzeuma egész kincsesbánya ezen a téren...