2010. október 30., szombat

Taxonómia a vonaton


Az ajtó kinyílik, és az emberek, mint a lassan kifutó tej, kiömlenek az ajtón keresztül, csak jönnek és jönnek, nem is érteni, honnan. Aztán lassan elapad a forrás, egy-két elkésett molekula még ijedten kapálódzik kifelé és megindul az ellenkező irányú áramlás, a vonat most belélegzik, és beszív minket a kocsi belsejébe. Aprókat lépek, inkább hagyom, hogy sodorjanak, így biztonságosabb, táskámat magamhoz ölelem, nehogy letépjék a vállamról. Már elviselhetetlenül szorosan vagyunk, de az ajtó még nyitva, a nyomás egyre fokozódik, a levegő kicsit ki is szorul belőlem, még szerencse, hogy fél fejjel magasabb vagyok az átlagnál! végül az üdvözítő zaj, begördül az ajtó és indulunk, kapaszkodni nem tudok, de ez a legkisebb baj, hiszen megtart a tömeg.

Dőlő lettem, mi más is is lehetnék.

Az Olvasó akár csodálkozhatna is, hogy ez a tokyói Leitmotif, a reggeli vonatozás, miért csak ilyen sokára kerül terítékre, de hál'Istennek ritka élményem ez manapság, azért is ilyen megrázó, bezzeg régen, az első időkben, amikor még Aobadaiból jártam be reggelente az egyetemre... Az egyik tokyói alapélményem az volt, talán a második-harmadik nap lehetett? amikor reggel, a dugig tömött vonatom megállt Saginuma állomáson és megpillantottam a várakozó tömeget. Ha-ha, csórikáim gondoltam itt neketek ma nem osztanak lapot. Ám legnagyobb elképedésemre mindenki felszállt. Aztán beköltöztem a városba és a brutális reggeli vonatozások emléke lassan elhomályosult, manapság pedig, köpjetek le! többnyire gyalog járok dolgozni.

A lét a Vonaton különös, mások a szabályok, mint a Külső Világban. A legfontosabb, hogy a Lélek elköltözik, egyszerűen nincs ott, kalandozik, messze jár és magával viszi a Morált is, ami marad, az puszta Utastest, motorikus fukciókkal, kisagyilag vezérelve. Ezért van, hogy a Vonaton senki nem nézi egymást, a tekintetek kissé magasan, fókuszálatlanul tévelyegnek a távolban, az ismerősök sem köszöntik egymást, minek? Legtöbb Utastest füléből lóg valami drót: iPod, telefon, satöbbi, ugye, már érthető, hogy miért Japánban találták ki a Walkmant? A vonaton a vadon törvényei uralkodnak, az ottmaradó Utastestek között udvariaskodásnak, pipiskedésnek nincs helye, ezt hagyjuk meg napközbenre vagy a hétvégére, amikor nincsenek annyian, ilyenkor ember embernek farkasa, helyet át, pozíciót fel, magunkat meg nem adjuk. Ám könnyű lenne az Utastesteket azzal elintézni, hogy arctalan amorális zombik; valójában jól strukturált hierarchia, afféle kis mini-samsara? figyelhető meg közöttük. Az Utastesteknek így három fő kasztja létezik, úgymint a Dőlők, a Fogók és az Ülők.

A Dőlők
A Dőlők a Vonat páriái; azért nevezzük így őket, mert a kocsi belsejében, kapaszkodási lehetőség híján ki vannak szolgáltatva a Vonat mozgásának, és dőlnek jobbra-balra, hacsak nincs a kocsi annyira tele, hogy már erre sem marad hely. A Dőlők nagy része a bejárati ajtó körül van, de a kocsi belsejébe is juthat belőlük, ha igazán tele van a vonat. Egy Dőlőből normális körülmények között nem lehet Ülő, ahhoz először Fogóvá kell, hogy váljon, szerintem van olyan Dőlő, aki még az Ülők létezéséről sem tud, ha sokan leszállnak az más; jelen traktátum paradigmái szerint ez minimum egy forradalomnak felel meg, elhanyagolható gyakoriságú esemény. A Dőlők közötti hierarchia nagyjából a beszállás ideje szerint változik; aki régebben szállt be, az feltehetőleg a kocsi belsejében van és nagyobb eséllyel lehet belőle Fogó a következő megállónál. Az ajtó közelében levő Dőlők helyzete a legnyomorúságosabb; nemhogy esélyük sincs az előrelépésre, de a leszálló tömeg magával sodorhatja őket és újbóli beszállás során alacsonyabb létezési szintre zuhanhatnak vissza. A legutoljára beszállt Dőlőknek viszont különleges helyzetük van; akár a nincstelen remeték, akik közelebb állnak a megvilágosodáshoz, mint látszólag tehetősebb társaik, ők támaszra lelhetnek a bezáródó ajtóban és egy nagyobb kiszálláskor jó helyezkedéssel akár Fogóvá is alakulhatnak.

A Fogók
Tehát a Dőlő, ha valami csoda folytán meg tudja tartani pozícióját a leszálláskor, vagy ügyesen helyezkedik, amikor a Vonat magába szívja az új felszállókat, Fogó lehet. A Fogó élete nagyságrendekkel könnyebb, mint a Dőlőé: saját fogantyúja van, a legszerencsésebbeknek még pózna is jut, amire egész testükkel rátámaszkodhatnak, így egyfelől nincsenek kiszolgáltatva annyira a vonat mozgásának, másfelől csimpaszkodva-dőlve némileg tehermentesíthetik lábukat a hosszú utazás során, a rutinosabb Fogók akár még aludni is tudnak így! De legfőképpen azért, mert így a tér egyik fele megnyílik számukra és az ülések felett kinyújthatják karjukat, táskáikat felrakhatják a csomagtartóra, mangát vagy könyvet olvashatnak vagy pötyöghetnek a mobiljaikon, egyáltalán, nem kell az arcukat más Utastest hónaaljába fúrni! és nem utolsósorban pedig, mert életük perspektívát nyer: láthatják a titokzatos Utasisteneket, az Ülőket.

Az Ülők
Ülőnek leginkább születni kell, a Végállomáson, sokan először az ellenkező irányba vonatoznak, hogy Ülők lehessenek! de néha, ritkábban, lehet Fogóból is felminősülni; ehhez erkölcsös életet kell élni és ügyesen helyezkedni. Ülőnek lenni mindennél jobb, talán még a Külső Világi létnél is. Egy Ülő az élet császára, más kasztok szemszögéből nézve elképzelhetetlen szabadsággal bír; ha akar, hát olvas, alszik, ha úgy tartja kedve, vagy éppen csak néz ki a fejéből, bambán, megteheti, hisz ő egy Ülő. Akár még beszélgethet is egy másik Ülővel, ami a többi kaszt tagjait érthetetlen borzongással tölti el, hiszen ez már a Léleknek az Utastestbe történő visszaköltözését tételezi fel. Ám ez is megmutatja: egy Ülő teljes emberi életet él. Ha újra születhetnék, biztosan Ülő lennék.

A Vonat végül előbb-utóbb kiköpi magából az Utastesteket és mi visszatérünk a Külső Világba, a szem újra fókuszál, az ismerősök üdvözlik egymást, a mozgólépcsőnél pedig már udvariasan sorbaállunk. Egészen a következő utazásig.

---------------------------------------

+ egy remek képgyűjtemény e tárgyban (most akadtam rá):

2010. október 27., szerda

Kyoto meibutsu

Ha Tanaka úr Kyotoban járt, akkor valószínűleg egy doboz yatsuhashi-t hozott a főnökének. Ez az édesség ugyanis tipikus kyotoi "meibutsu", vagyis szó szerint “híres dolog”. Japánban ugyanis minden városhoz tartozik néhány, közismert meibutsu - édesség, étel vagy tárgy - ami tulajdonképpen bármilyen cucc lehet, amit ajándéknak lehet adni. Ezekhez persze helyi hagyományok, legendák is tartoznak, amik gazdagítják az ajándékot és jól néznek ki a csomagoláson ábrázolva.



A meibutsu általában színtiszta kereskedelmi trükk, a szuvenír elegánsabb formája, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne időnként határozottan finom. A yatsuhashit például nagyon szeretem. Egyszerű édesség: rizsliszt-tészta, forró vízzel eldolgozva, cukorral, fahéjjal ízesítve, amit nyersen vékonyra nyújtanak, 8x8 cm-es kockákra vágnak és babpasztával töltenek. Az eredmény picit nyúlós, rágós állagú, fahéj illatú és nem túl édes.

A név eredetére két elmélet is van: az egyik szerint egy XVII. századi zenész nevéből származik, a másik, romantikusabb magyarázat szerint az Ise monogatari (X. századi klasszikus) egyik szerelmes versére utal.

------------------------------------------

* 八つ橋 = nyolc híd

Hazaérni a Régi Házba

A hazaérkezésnek három stációja volt; az első a formális, amiről már írtam, amikor is túlesve az útlevél- és vámvizsgálaton, nagy lendülettel nekitolom a csomagokkal megrakott kocsit a tejüveg tolóajtónak, mire az engedelmesen feltárja előttem a zsivajgó várótermet. Igen, ez már Japán, de még nem a haza- csak megérkezés.

A második megérkezés a vonaton történik, annak idején, a Régi Házhoz mindig vonattal mentem haza, amikor is, rendszerint egy friss Yomiuri Shinbunnal és egy flakon zöld teával felszerelkezve, kifújom magam a Narita Express ülésén, kinyitom a teát és beleolvasok az újságba, vagy csak bámulok egy kicsit az ablakon kifelé; nézem, ahogy a rizsföldek és bambuszligetek először kékcserepes házakra, majd emeletes apartmenekre cserélődnek le. A vonaton úgy érezni, most már minden rendben van, de tudom, hogy ez csak ideiglenes nyugalom, hiszen a cipekedés hazáig még hátra van.

A csomagokkal felevickélek Gokokuji állomás lépcsőjén, ki, a szabadba, végig a főutcán a templom díszes kapuja és a császári kert örökké zárt bejárata előtt, aztán be balra, a szűk kis sikátorba, el a chikan-tábla mellett, majd fel a lépcsőn a Rókaszentélyhez és tovább, egészen a Macskás Házig, a két gyönyörű, kékszemű dög most is mozdulatlanul hever a kosárban, itt balra bekanyarodva már meg is pillantom a kapunkat a zsákvászonból készített norennel. Kikotrom a zsebemből a vacak kis kulcsot, és óvatosan, nehogy beletörjem, megforgatom az ódivatú zárban. Megcsap a hűvös, csipetnyi dohszaggal kevert fa- és tatami-illat, leveszem a cipőmet, meg kellene kenni már az előszobaajtó kerekeit, és belépek.

Minden változatlan, ez jó.

Egyedül vagyok, Judit dolgozik, lezuhanyzom, a gázboiler haragosan szörcsög és a víz csak lassan melegszik, majd főzök egy teát és hasra fekszem a tatamin, fejemet kidugva az engawáig, hogy érje a bágyadt őszi napsütés. Tenyeremmel lassan végigsimítom az öreg tatami sima, ritmusos felszinét. Talán el is szenderedek egy kicsit.

Otthon, Tokyóban.

2010. október 13., szerda

Hercig overload



Ez az egyik kedvenc táblám Japánban; vidéki vasútállomásokon lehet néha látni, ezt Kita-Kamakurában fotóztam, mindig megcsodálom a jelenet idilli, mondhatni pásztori, jellegét. A szeleburdi Kislány, a gondoskodó Vasutas Bácsi, na és persze a Kiemelő Célszerszám. A minimalista grafika, akár egy biedermeier árnyékkép! ellenére is érezni a Kislány megszeppent örömét, amint a sínek közé eső kalap újra előkerül, a Vasutas nyugodt magabiztosságát és az ijesztő űrt a platform alatt, ahová, ha a Kislány nem vigyáz és saját maga akciózik, bizony-bizony, még akár le is zuhanhat. De a végén minden jóra fordul, mint a mesében...


Így talán érthető, hogy megörültem, amikor minap Yotsuya állomáson járva észrevettem, hogy e jelenet spontán újrajátszásának vagyok szemtanúja! Ott volt a copfos Kislány, iskolai egyenruhában, négy társával, volt kalapja is, igaz, nem az esett a sínek közé, hanem a cipője, de sebaj! volt izgalom és kétségbeesettség, jött az Ügyeletes Vasutas, fejét csóválva de vigasztalóan, felmérte a helyzetet és úgy döntött: hívni kell a Szakember Vasutast, aki jött is hamarost, és hozta a hatalmas, preciziós Kiemelő Célszerszámot, gondosan megvárta, amíg elhalad a következő vonat, a kislányok ekkor már látták, hogy a történetnek jó vége lesz és az aggodalmat felváltotta az izgatott visongás és a féllábon ugrálás, majd egy gyors és biztos mozdulattal, valami olyasfélével, mint amikor a horgász szákol, kiemelte a cipőt és a Kislány lábai elé helyezte. A Kislány felhúzta, köszönetet rebegett és társnőivel arrébb viháncolt. Über-hercig happy end!

És még mondja valaki, hogy mesék csak a mesében vannak?

2010. október 11., hétfő

Sok és nagy

Ha hétvégén megfelelően korán indul el az ember, ezúttal a megfelelően korán hét óra volt, akkor szinte észrevétlenül ki lehet surranni a városból. Ez annyit jelent, hogy ülni tudtunk a vonaton, ami a Takao-sanra megy, félórával később ez biztosan nem így lett volna. A Takao-san tulajdonképpen Tokyó Normafája, a Legközelebbi Hegy, és még Libegő is megy rá! nettó másfél óra alatt ki lehet érni, kiváló higaeri* célpont. De mi ravaszak voltunk és nem innen vágtunk neki a Sagami-tóhoz vezető túrának, hanem az ellenkező irányból, remélve, hogy így legalább az út elején kicselezzük a várhatóan számos kirándulót.
















Ez sikerült is, és a kétnapos eső utáni őszi verőfényben az erdő a lehető legvidámabb arcát mutatta; rizsföldek és bambuszligetek, óriáslepkék és mohos jizó-samák és mindehhez még rengeteg gomba is, komoly önfegyelemre volt szükség, hogy ne kezdjem el szedni, mindez abban a szívderítő, eső utáni csillogásban, amit annyira szeretek. Ráadásul, amikor felértünk az első csúcsra (Shiroyama), felbukkant Fuji-san is, és minthogy a Tokyó környéki természetjárások csak akkor számítanak teljes értékűnek, ha van "Fujimi" is, így a túra innentől kezdve sikeresnek volt tekinthető.


Volt azonban más is innentől kezdve: szembejövő túrázók egyre növekedő serege. Ez meg is látszott az út minőségén; noha látható volt, hogy az ösvény karban volt tartva (lépcsőfokok, vízelvezetés, kétoldalt kötél, hogy ne szélesedjen az ösvény stb.) a rengeteg ember miatt az út szintje helyenként fél-egy méterrel megsüllyedt és a fák gyökerei kilátszottak. Így járulunk hozzá mi, természetkedvelők a környezet pusztulásához... Takao-sanhoz érve a tömeg már szabályosan hömpölygött; a hegy tetején levő shintó szentélyeket a felvonótól már félórás sétával el lehet érni, így ennek megfelelően ezek tele voltak piknikezőkkel és hamárerrejártunk-tapsoljunk-egyet-típusú zarándokokkal. Egy idő után szabályos klausztrófóbiánk lett és mentünk, ahogy csak bírtunk, az udvariatlanság határán előzgetve a lassan döcögő menetet, hogy végre kikerüljünk innen. Honnan ez a tömeg? Mi van ma itt?












...és akkor megpillantottuk a várost, és ez mindenre magyarázatot adott. Ott terpeszkedett a laposon, amíg a szem ellát, és még tovább is, pedig ma messze ellátott a szem, innen jól be lehetett látni a nagy részét, Yokohamától egészen Ibaragiig. Ez a város pardon my French! egyszerűen kurvanagy. Mert hiába van elvileg "csak" 8 millió lakosa Tokyónak**, ez csak a hivatalos közigazgatásilag definiált város lakossága és nem foglalja magában a vele teljesen összenőtt Chiba, Saitama, Kawasaki és Yokohama városokat. Az egész így együtt jó 32-39 millió, és hiába nagyobb város São Paulo, Shanghai, Lagos és még ki tudja hány másik, ha eltekintünk a jogi csűrés-csavarástól és egyszerűen megnézzük melyik házhalmazban laknak a legtöbben ("World Largest Metropolitan Area") akkor bizony ez a Kantó síkságot nagyjából beterítő konglomerátum, nevezzük most az egyszerűség kedvéért Tokyónak! kerül a lista élére.


Ehhez képest ma a Takao-sanon szinte alig voltak.


------------------------------------


* egynapi, ottalvás nélküli kirándulás vagy üzleti út

** ez a város szűkebb értelmezéséül szolgáló 23 kerület (ku) lakossága, az ennél nagyobb, külső területeket, sőt, néhány Csendes-óceáni szigetet is! magában foglaló Tokyó-to lakossága 13 millió (Wikipedia)


2010. október 4., hétfő

A Vörös Sárkány odacsap

Ahogyan ez még otthon is olvasható volt, a minap keletkezett egy kis feszkó a Sárga-tengeren. A Kína által követelt, ám de facto Japán által már 1895 óta birtokolt (és fontos hangsúlyozni: előtte lakatlan) Senkaku szigetek felségvizein szeptember elején egy kínai halászhajó 40 percen belül két japán őrhajóval is ütközött. Ez alapján, már csak a valószinűségek szerint is, én hajlamos vagyok elhinni a japán állítást, miszerint az ütközések szándékosak voltak a kínai hajó részéről. Így talán nem meglepő, hogy a japánok letartóztatták a hajó kapitányát és az ügyet lekezdték kivizsgálni. A kínaiak vadul tiltakoztak az eljárás ellen, magas rangú pártvezető figyelmeztette Japánt, hogy "bölcs döntést hozzon" az ügyben. A biztonság kedvéért, és az esettől természetesen teljesen függetlenül, mondvacsinált vádakkal* letartóztattak négy japán állampolgárt Kínában. A japánok erre, okos enged alapon, néhány nap után elengedték a hajóskapitányt, remélve, hogy ezzel lezárható az ügy.

Tévedtek, és az igazi meglepi ezután jött: Kína csak három japánt engedett el, egyet továbbra is fogva tartnak, szegény, rosszkor volt rossz helyen, és mindezeken felül bocsánatkérést és pénzbeli kárpótlást követelnek Japántól. Ezzel egyidőben beindították a "népharag" gépezetet és azóta a kínai nép engedelmesen hergeli is magát a japánok ellen, egyelőre még csak az interneten. A legkeményebb mégis a gazdasági szankció volt: noha Kína ezt hivatalosan tagadja, gyakorlatilag felfüggesztették a japán ipar számára kritikusan fontos ritkaföldfémek exportját és ezzel, különös tekintettel, hogy e nyersanyagok felett Kína lényegében monopóliummal rendelkezik, nagyon nehéz helyzetbe hozták Japánt. Az embargót a hírek szerint azóta ugyan már feloldották, de a jelenlegi helyzet továbbra is meglehetősen megalázó Japán számára: míg ők a megegyezés reményében minden kártyát leraktak az asztalra, a kínaiak, ezeket besöpörve, megtartottak ezt-azt. Az irónikus az egészben az, hogy Kína most éppen úgy viselkedik, mint Japán ezt a 30-as években tette, vagy ahogy minden erőszakos nagyhatalom szokta ezt tenni, amikor is mondvacsinált ürügyeket kreálnak a gyengébb országok megfélemlítésére vagy akár megtámadására. Most ők az erősebbek...


A kérdés, hogy Japán hogyan viseli el az egója ilyetén megtaposását; meghunyászkodik-e vagy pedig éppenhogy befeszül? Bár a politikusok fogadkoznak, hogy nem addig a'! hangulat Tokyóban inkább szomorkás-belenyugvós, mintsem harcias, ezért is, de főleg mivel középtávon nem sok játéktér maradt, én az előbbit valószinűsítem. Jó, kárpótlás meg bocsánatkérés explicite feltehetőleg nem lesz, ezt Kína szerintem inkább azért követeli, hogy legyen miből majd engednie, de sok minden más igen, főleg olyan dolgok, amiről nem is hallunk, vagy ha igen, nem vesszük majd észre, hogy kapcsolatban vannak ezzel az üggyel: kereskedelmi- és vízum-kedvezmények, magasabb nyersanyagárak, meg a Senkaku-szigetek ásványkincseinek "közös kiaknázása". A nagy kérdés továbbra is az, amit korábban feszegettem: hosszabb távon is enged-e Japán a kínai vonzásnak, vagy megmarad az USA szövetségeseként? A minapi ügy ébresztőként is szolgálhatna Japán számára, hogy érdemesebb lenne kicsit messzebbre is nézni és stratégiailag elgondolkodni arról, hogy vajon mi is a fontosabb: a rövid távú gazdasági, vagy a hosszabb távú politikai érdekek? Feltéve, persze, ha Japán érdekének tekinti a demokráciát és a, ha nem is a teljes, de mindenképpen nagyobb, nemzeti függetlenséget. Figyelembe véve az japán külpolitika konszenzusos-maszatolós jellegét, és a gazdasági szereplők apolitikus, profitoreintált pragmatizmusát, nekem továbbra is az az érzésem, hogy marad a sodródás, ekkor pedig óhatatlanul a gravitáció dönt.


Persze az egész dolog mögött nem az a pár négyzetkilométer szikla áll, hanem kőkemény gazdasági és politikai érdekek: halászati jogok, föld alatti gázkészletek. De ha alaposabban szemrevételezzük a dolgot, nem kell bonyolult konteókat kreálni ahhoz, hogy észrevegyük, Kína ezzel nemcsak Japánnak, de a többi környező országnak is üzent: itt most ŐK a legerősebb kutya. Mert vannak itt még Spratly-szigetek, Taiwan ügye, a zavaros indiai határvidék, na meg hát "the rest of the world". Mégiscsak a Nagymamámnak lett volna igaza? gyerekkoromban, a hetvenes években, gyakran mondogatta: majd meglátod kisunokám, jön a sárga veszedelem! Uggyanmá', Nagymama, kőszegények azok, enniük sincs mit! Na, majd meglátod. Hát, ha így megy tovább, még az is lehet, hogy meglátom.


----------------------------------------


* az volt a vád, hogy "katonai objektumokat fényképeztek". Nos, alapvetően egy nagy mezőről volt szó...


(fotó: Wikipedia.org)


2010. október 3., vasárnap

Holdnézés helyett



















Az idei tsukimit elmosta az eső. Mintha az időjárás be akarná hozni az egész nyári szárazságot, a legutóbbi időjárásjelentés óta csak esett és esett, egészen addig, hogy vége a teliholdnak. De ha az idén már nem láthattuk az őszi arató-Holdat és a nyulat, ahogy a mochit készíti, legalább egy nyulas sütivel kárpótoltuk magunkat. Magának a sütinek nincs igazán nyúl alakja ugyan, de a csomagolással rásegitettek egy keveset.



















Ja, és persze babos, naná, mi más is lenne...