2010. július 28., szerda

A rákendroll nem halott

...csak kicsit megöregedett. Pontosabban a rockabilly, annak is egy speciálisan japán, tokyói, egészen precízen harajukui változata, amikor is vasárnaponként a Yoyogi park szélén bőrbe öltözött, hajukra több kiló pomádét kenő, enyhén punkba hajló arcok ropják körben állva magányos, egzaltált táncukat a gépzenére. Van az egésznek egy különös, kissé tragico-historico-pásztori stichje; ők a Takenoko-zoku, a Bambuszrügy-törzs, talán mert egyszer csak kinőttek a semmiből, mint a bambuszrügy?* a külvárosok fiatal proletárjai, akik a nyolcvanas évek elején hétvégen elfoglalták a park egy sarkát, hogy megmutassák a sok nyakkendős birkának, van szabadság és van rock'n'roll, és egyre többen lettek és jöttek mások is, a kilencvenes évek elején vasárnaponként egy óriási parti volt az Inokashira-dóri, mígnem valaki odafent úgy döntött, hogy ez már veszélyes és destruktív és hirtelen le lett állítva az egész, rendőrileg, Ordnung muß sein! A Yoyogi parkban ekkor egy jó darabig csend lett, új térburkolat és virágok, de aztán lassacskán visszaszivárogtak a bambuszgyerekek, akik közben persze megöregedtek, de azért még ugyanúgy járják a rongylábú rokabillit; elkopott cipőtalppal, megereszkedett hassal és számban fogyatkozva, de eltökélten, izzadtan, cigivel a szájuk sarkában, ahogyan régen, mert csakazértis, mindhalálig rákendroll.
















Takenoko-zoku korosodó gyermekei itt láthatóak. Itt meg egy remek videó, sajnos, nem az enyém.

-------------------------------------

* ez az egyik elmélet, de a Wiki szerint egy shibuyai butikról kapták a nevüket

Waterworks

Ha van fireworks akkor kell legyen waterworks is, gondolták Tokyóban és lőn, megszületett a vizijáték. Vagy tüzi-vizijáték. Vizitüzijáték. Whatever. A lényeg, hogy vizet kell a levegőbe spriccolni, lehetőleg jó magasra, és miközben aláhull, megvilágítani szines reflektorokkal vagy lézerrel. Nem hangzik túl szofisztikálnak, de kellő fantáziával, technikával és persze pénzzel a japánok bármit képesek elbonyolítani, ami ez esetben egyértelműen a dolog javára szolgált és így minden este kétszer negyedórás kis mizuhanabi-showban gyönyörködhet az összegyűlt publikum. Ráadásul, mivel a tüzijáték-rakéták helyett aláhulló víz senkiben sem tesz kárt, akinek úgy tetszik, közel is mehet, és zuhanyozhat, így nem csak a látványban gyönyörködhetünk, de hűsölni is lehet közben! Ha kicsit na jó: sokkal fiatalabb lennék, biztosan én is félmeztelenül, kurjongatva-visongva hemperegtem volna a gyepen. Így csak egy mojitóval a kezemben és bölcs mosollyal az arcomon irigykedve néztem a hancúrozást, de ez sem volt rossz.

Az egész hepaj persze a Két Torony vetélkedésének újabb fejezeteként is betudható, hiszen a Roppongi Hills-en is próbálkoznak mindenféle kánikulai hűsítéssel: hidegpára-spriccelés, sörkert, koncertek. De azt kell mondjam, ismét csak a Midtown volt a kreatívabb...

Tehát akkor a képek és egy rövid videó hmm, egész jól sikerült!













2010. július 27., kedd

Az északi rámen-főváros

Nyár van és meleg, ilyenkor nem akaródzik ráment enni, ezért sincs mostanában rámen poszt. De a múlt hétvégén Japán egyik* rámen-fővárosában, Kitakatában jártunk, és hőség ide vagy oda, szólít a kötelesség! Kitakatában nem fogadják el a rámen XIX-ik század végi mandzsúriai eredetmítoszát, náluk már a XVII. században járt egy kínai vándorkereskedő, aki megtanította őket az igazi rámenra, következésképp a kitakataiak véleménye szerint a többi rámen csak gyenge utánzat, torzítás, tévedés. Tény ami tény: ebben a városban a legmagasabb az egy főre eső rámen-vendéglők száma (több mint 100 az alig ötvenezres kisvárosban) és a látogatók számára külön "rámen-térképet" készítettek, ahol fel van sorolva na nem az összes! 42 legfontosabb rámen-vendéglő, fotóval és a rámen jellemzőinek részletes leírásával. Kiválasztottuk hát az egyik kispiszkost, Hamachó Shokudó, '47-ben alapították, már a második generáció gyúrja-húzza-főzi benne a tésztát, és a prospektus szerint a "régi időket idéző levese erősen szardínia-hangsúlyos, hagyományos japán rámen". Hát jó, lássuk...


















A dekor és a vendégkör megbízhatóan plebejus pipa! csak rámen és chashúmen van eddig rendben vagyunk! Megérkezik a rámen, hagyományos kínai tálban ezt is támogatjuk! Finoman belenyomkodom a chashút a lébe és meglazítom a tésztát, ahogy azt illik. Kiveszek egy kevés ment, fújom-szívom, megízlelem: csudálatosan telt ízű, erős, kemény tészta, egy életem, egy halálom, erre megadom a tizest! A leves is finom, de azért a klasszikusan egyszerű lé már nem vált ki ekkor a katarzis, egyszerűen csak nagyon jó. De még így is: egy 10-es és egy 8-as, lehet, hogy trónfosztás lesz??

Dobogó szívvel veszek ki egy chashút, hmmm, mintha túl kemény lenne, és a finom zsírerek is hiányoznak belőle, beleharapok és... keserves csalódás. Mintha egy egyszerű sült, hideg karaj lenne, semmi puhaság, kellem. Hiába szeretném, nem tehetek más, mint hogy csúnyán lepontozom a harmadik, "chashú & the rest" kategóriát. Kár. Pedig milyen jól indult...

Men: 10

Leves: 8

Chashú & the rest: 5

Összpontszám: 23/30 --> azért még tegyük hozzá: a kitakatai rámen elsősorban a tésztájáról híres, és ezen a téren maximálisat teljesített. És ha választani kell, mitől rámen a rámen, hát mégiscsak a MEN jut az ember eszébe...


-----------------------------------


* jó-jó, tudom, Sapporo, Hakata, miegyéb.

2010. július 24., szombat

Halál Tokyóban

Telefonhívás szombat délelőtt egy kollégától, hát ez sohasem jó jel azt mondja, váratlanul elhúnyt az egyik fontos üzletfelünk felesége. Személyesen ugyan nem ismertem a hölgyet, de mivel fontos partner, ilyenkor menni illik menni kell az o-tsuyára, a virrasztásra. Másnap délután felöltözöm, fekete öltöny, fehér ing, fekete nyakkendő még jó hogy hoztam! a koden bukurót, amiben a pénzt adjuk nem is keveset! a kollégám hozza, de nem elégedett a bankókkal, amit bele akarok tenni. Nem az összeggel van baj, ezt már előtte lebeszéltük, hanem hogy túl újak nem szabad, az olyan mintha készültem volna rá! meggyűrkéli őket, úgy teszi a díszes borítékba, rajta név, összeg megjelölése, utóbbi persze diszkréten rejtve.

A virrasztás általában egy nappal előzi meg a hamvasztást és a temetést (Japánban mindig hamvasztanak), régen ez egy családi esemény volt, de mostanában egyre gyakrabban egyfajta alternatíva azok számára, akik nem tudnak ott lenni a temetésen. Igazi virrasztást persze csak a közeli hozzátartozóktól várnak el, mi csak tiszetelgő látogatást teszünk.

A kerületi közösségi házba megyünk, már sokan vannak ott, feketében és vakító fehér ingben, a nők sötét ruhában, ez pont olyan mint nálunk. A szervezés hibátlan, a recepció átveszi a borítékot, gondosan feljegyzi az összeget a nevem mellé egy füzetbe, kapunk egy emléklapot, egy kis zacskó tisztitó sót és egyenajándékot (Valentino márkájú zsebkendő), majd leültetnek bennünket. A közeli hozzátartozók már a felravatalozott halott két oldalán ülnek, egymással szemben, mögöttük óriási, kerek koszorúk, túlnyomóan fehér virágokkal, főleg krizantém. Bejön a pap, hagyományos, kimonó-szerű ruhában és morgásra emlékeztető hangon hangon szutrát citál. Utána megkérnek minket, hogy sorakozzunk fel hármas sorokban, szemben a hozzátartozókkal. Feszülten figyelek, hogy mit kell tennem: három ember egyszerre előrelép, meghajolnak, először jobbra, aztán balra, végül előre, kezüket néhány pillanatra imádkozásra összeillesztik, felcsippentenek egy kevés hamuszerű valamit az előttük levő tálból remélem, nem az elhúnyt hamvai! fut át a fejemen a bonírt gondolat de rögtön el is szégyellem magam, homlokukhoz emelik, majd az illatos füstölőre dobják. Újabb ima, csippentés, dobás, majd ismét meghajlás háromfelé, a gyászolók viszonozzák, majd jobbra el. Sikerülni fog.

Rögtön ezután egy másik terembe vezetnek minket, ahol már meg van terítve: sushi, sashimi, meg egy kis ez-az, nem vagyok éhes, de a kollégám figyelmeztet: mindenképp egyek valamit! iszunk is, sört és szakét, de nem koccintunk, azt ilyenkor nem illik. Kollégám észreveszi az egyik üzleti partnerét, bemutat, névjegycsere, milyen sajnálatos, ilyen fiatalon, már korábban is beteg volt töltünk egymásnak és most sem koccintunk. Érdeklődünk egymástól, hogy milyenek az idei üzleti kilátások, de valahogy döcög a beszélgetés, hamar elbúcsúzunk egymástól. Én lelécelek, kollégám búcsúzóul újra felhívja a figyelmemet a tisztitó só helyes használatára.

Hazatérve, még az ajtó előtt felbontom a kis zacskó sót és magamra szórom.








------------------------------------


Két hét múlva meglátogat minket az özvegy, kicsit félek a találkozástól, mit tudok neki mondani? hoz ajándékot, ez a temetésre adott pénz szimbólikus ellentételezése, az öregúr csupa mosoly, én nem merem viszonozni, újra kondoleálok, go-shúshó sama deshita és mereven ülök a székemben. Igen, hirtelen jött de hát mit lehet tenni mondja és kurta kis nevetést hallat most tudja, olyan fura, mert nincs aki főzzön otthon nem tudom, hogyan reagáljak, csak bólogatok, abból nem lehet baj így most mindenféle vackot eszek pedig a gyerekeim azt mondják vigyáznom kellene megkönnyebbülten a helyes táplálkozás fontosságára terelem a szót, megbeszéljük, hogy bizony-bizony a koleszterin aztán még bizniszelünk egy keveset a cloud computingra figyelni kell! majd búcsúzóul kapunk egy nagy doboz drága sütit, lekisérem a bejárathoz, még egy kicsit tréfálkozunk valamin, majd egy sorozat meghajlás és elmegy.

Látszik, hogy nagyon megrázta a felesége halála mondják a kollégáim.

2010. július 21., szerda

Tűzvirágok

Ha nyár és Tokyó, akkor hanabi. Ilyenkor dobozsörrel és legyezővel a kézben, yukatában és fapapucsban illik botladozni az éppen esedékes tüzijátékra, hogy aztán az émelyítő tömegben való másfél órás ácsorgás, lökdösődés és nyaktekerés után megkönnyebbülten állhassunk sorba a metróhoz.

De vannak jó hanabik is, csak az a trükk, hogy el kell kerülni a nagyokat és híreseket, mint például az agyonhájpolt sumida-gawait és helyette a kisebb, ami persze még mindig kétakkora, mint a huszadikai, barátságosabb és főképp jóval kevésbé zsúfolt helyi tűzmulatságokra érdemes járni. Ilyen pölö a kamakurai, ahol a tengeren cirkáló hajókból lövik a rakétákat, ami azért (is) jó, mert a parton, a homokban ülve lehet nézni, és így nem melegszik meg az ember kezében a dobozsör.

A tűzvirágok tehát fellobbannak és kihúnynak, mi meg közben megtöltekezünk a mono-no-aware érzésével, ahogyan ezt már megtanultuk a kieru shunkan esetében nemrégiben.

-------------------------------------------

A tengeren hanabizni még azért is előnyös, mert lehet ilyen közvetlen-a-víz-felett-robbanós, félgömb alakú tűzvirágokat is látni.


















Igen, a japánok már ilyen kanyarodó rakétákat is tudnak lőni!


















A remegő kéz csak javítja a hatást.


















Ide kattints még több bemozdult kamakurai tüzijáték-fotóért!

2010. július 19., hétfő

Tokyó, 36°C

Mi ez a tülekedés? A felületes szemlélő nyilván azt hiszi, hogy ennivalóért folyik a küzdelem, ám szerintem ez tévedés. Ezek a szép, színes koi-pontyok azért lökdösődnek, hogy egy pillantást vessenek azokra az ostoba kétlábúakra, akik textildarabokkal körültekerve gőzölögnek a parton, ahelyett, hogy értelmes emberhal módjára a vízben töltenék a napot. Vajon miért teszik ezt? Mi járhat a fejükben? Talán tudnak valamit, amit mi nem?



2010. július 15., csütörtök

Találkoztam boldog Hamupipőkékkel is


A minap ugye, írtam egy Pipőről, akinek rossz napja volt; ez sokakban bizonyára azt a látszatot keltette, hogy Tokyóban minden Hamupipő boldogtalan. Hogy ez mennyire nincs így, mi sem bizonyítja jobban, minthogy a minap négy (4) boldog Hamupipőkével találkoztam a vonaton egyszerre! Bár kicsit fáradtnak tűntek, szivesen álltak modellt, és ugyan nem kérdeztem, de biztosra veszem, hogy stimmelt rájuk az üvegcipő és vélhetőleg megvolt a Herceg is.


Bár Hamupipőke-ügyi kutatásaink ezzel még korántsem tekinthetők befejezettnek, ám a jelenleg rendelkezésre álló adatok alapján talán már nem elhamarkodott azt a következtetés levonni, hogy a tokyói Hamupipőkék mintegy 80%-a boldog.




2010. július 14., szerda

Tokyo fauna - nezumi

Amikor beköltöztünk a Régi Házba, nem tartott sokáig, hogy rájöjjünk: nem vagyunk egyedül. Apró fognyomok a szappanon, éjszakai motoszkálás a padláson, megrágott telefondrótok - mind megannyi jel, hogy az új otthonunkon egy patkánycsaláddal kell osztozni. Ajaj... 

A patkány (Rattus Norvegicus) nem különös jelenség Tokyóban, a metróban gyakori látvány, ahogy a sínek között kolbászol, egyszer meg Harajukuban egy vietnámi étterem teraszáról bámultuk, ahogy a telefondróton közlekedtek az egyik házból a másikba. De egy dolog ezt másutt, némi utálkozással szemlélni, és más otthon úgy lefeküdni aludni, hogy nekik akkor kezdődik csak a nap, mert ők ilyenkor kezdtek apró lábacskáikkal fel és alá futkározni a padlástérben, a falakban és egyéb, számunkra láthatatlan terekben, mintha csak a Die Hard-ban egy törpeméretű Bruce Willis. Mindazonáltal azért elég belátó lakótársak voltak, egy-két incidenstől eltekintve nem zavartak minket sokat. A legemlékezetesebb az volt, amikor az egyik mosogatás közben bukkant elő a konyhában és rémülten körbefutott minket és közben kipörgött a hátsó lába. Annyira vicces volt, hogy meg sem ijedtünk... Annyi hasznuk volt, hogy keményen rendre szoktattak minket; kaját még véletlenül sem hagytunk kint éjszakára, a szappant lecseréltük nyomósra* és a ruhákat is mindig elpakoltuk, nehogy összejárják. 

Azért persze folyt egy afféle csendes háború közöttünk. Először sima méreggel próbálkoztunk, de ezt nagy ívben kerülték. Aztán ugyanezt beraktuk sajtba, a sajtot leették, a mérget otthagyták, szinte hallottuk, amint azt mondják: muhaha, seggfejek! Próbáltunk macskát kölcsönözni is, de a szomszéd néni húzódozott, még talán bántanák a drága-kis-aranyoskáimat

Az egyik patkányt végül egy barátom intézte el, a fapapucsának egy jól irányzott dobásával. A barátom egyébiránt költő és műfordító, de amint az eset is mutatja, sokoldalú egyéniség. A dobás legendává vált, a - nem túl ritka - bulik során már-már mítikus tisztelet övezte az eset miatt. Egyszer kicsit keserűen meg is jegyezte, hogy azért jobban szeretné, ha a versei miatt ismernék... Végül rábukkantunk a nezumi hoi-hoira. Ez hasonló a gokiburi hoi-hoihoz, csak nagyobb. Nagy darab ragasztó, a közepébe egy darab illatos sajtot tettünk, és vártunk. Egyik reggel, amikor lementem ellenőrizni a csapdát, döbbenten láttam, hogy a sajt eltűnt és a helyén - esküszöm! - egy kis csokimikulás volt. A Mikulást otthonról hoztuk és bűnös módon kint felejtettük. De hogyan került a nezumi hoi-hoi közepére? És mi lett a patkánnyal? Mivel a Mikulás nem volt olyan állapotban, hogy elmondja a történteket, így soha nem derült fény a rejtélyre. Az egyetlen értelmes magyarázat az volt, hogy éjszaka birokra kelt a patkánnyal és hősies küzdelem során alulmaradt. A Mikulásnak illő végtisztességet adtunk és tovább próbálkoztunk... 

Arra gondoltunk, hogy mivel szeretnek mozogni a dögök, tegyük be a ragacs-csapdát a tolóajtó résébe, csak nem ugorják át. Így is lett, egy reggel ott nyüszített szegény a hoi-hoi közepén. Hoztam egy lapátot, zutty! extermináltam, a rosseb a rossz karmákba! Ez nem az utolsó patkány volt, továbbra is mocorogtak a tetőtérben, de aztán egy idő után valahogy eltűntek. Talán lejárt a vízumuk, vagy megérezték, hogy itt nem szeretik őket? ki tudja... De az utolsó két évben már nezumi-mentes volt a Régi Ház. 

 ---------------------------------------------------- 

* egyszer rajtakaptam az egyiket, hogy nyomja a szájába a szappant, de lehet, hogy rosszul emlékszem...

Tuc-tuc Tokyóban

Tessék mondani, erre van Pattaya...?

2010. július 13., kedd

Asagao és Hózuki

Nem, ez nem két újabb szerelmes története, akik együtt mentek a halálba, satöbbi, pedig ezekből Japánban van bőven, csak két virág neve, amelyek már az igazi nyár kezdetét jelzik. A tsuyu ugyan még javában tart, de van remény, mert a múlt héten két templom is megtartotta rendes nyári (cserepes)virágvásárát.

Az Iriya Kishibojin több, mint száz éve rendez asagao (hajnalka) vásárt. A népszerű kúszónövény eredetileg kék virágot hozott, de a XIX-ik század elején Edó polgárai, a holland tulipánlázhoz hasonlítható, szenvedélyes növénynemesítési mozgalomat indítottak el és szokatlan színeket, csíkos virágokat és fantáziadús levélformákat hoztak létre. A kínálat után ítélve, a láz szemmel láthatólag alábbhagyott, mert újra a klasszikus égszínkék a sláger. Nyomokban azért megmaradt az újító szellem; van például egy tövön 3-4 színű virág.

















Az asakusai Senso-ji vására is már vagy két évszázados múltra tekinthet vissza. Itt a hózuki a sztár, amit a csapongó magyar nyelv ördöglámpásnak, lampion-virágnak vagy éppen zsidó cseresznyének fordít. A termése állítólag gyógyhatású. Különösen ezen az utóbbi piacon volt egy kis komenista dezsavűm: jó kétszáz árus árulta ugyanazt a terméket, 2500 yen/cserép szabott áron. Így az dönt, melyik árus rokonszenvesebb vagy ki tudja túlkiabálni a másikat. Tessék választani!

2010. július 11., vasárnap

Az ötödik évszak

"Japánban négy évszak van." hozzák a japánok öntudatosan a külföldi látogatók tudtára és kissé hitetlenkedve hallgatják a gaijint, aki azt állítja, náluk is. Ráadásul ez nem is igaz, mert évszakból itt nem négy van, hanem öt. Valamikor június elején ugyanis a tévében bejelentik, hogy "hivatalosan is beköszöntött az esős évszak a Kantó régióban" és innentől kezdve az eső nem csak úgy esik, hanem erről papírja is van. Ez a tsuyu, vagyis szilvaeső, állítólag azért szilva, mert az ilyenkor terem, de ezt Kínában döntötték el, a japánok csak megörökölték a kanjit (梅雨).


















Az esős évszak egyébként nem is mindig annyira esős, van amikor, mint ahogy nagyrészt az idén is, csak olyan nyomott, felhős, párás idő van, néha valami permetező ködszerű izével. Tart ez úgy jó két-három hétig, aztán egyszer csak kisüt nap, a tévé megint csak bemond, ám a pára ottmarad és beköszönt a brutális, izzadós, halszagú trópusi hőség, ami aztán majd gyilkol minket egészen szeptemberig. Beindulnak a cikádák és a többit már tudjuk.

Volt egy nyár, '91-ben, akkor csináltam a diplomamunkámat, az eső közben csak esett és esett, a dörömbölése a bádogtetőn összefolyt a forgalom dübörgésével, éjjel-nappal zuhogott és éjjel-nappal mentek az autók olcsó lakásunk ablaka alatt, én pedig ültem nyeszlett kis kompjuterem előtt és kínlódtam a diplomatervemmel és a japán nyelvvel. Hetekig nem sütött ki a nap, már minden dohszagú volt és penészes, sohasem lesz ennek vége, apokaliptikus méretű özönvízről ábrándoztam, hátha elmossa a védést is! Aztán a tévében bemondták, hogy vége, de újra esni kezdett, akkor visszavonták a bejelentést, majd egy hétre rá másodszor is nekifutottak, ám akkor sem jött be, ezután többet már nem próbálkoztak, hagyták, hadd essen tovább, szakadatlan, egész nyáron át; annak a tsuyunak hivatalosan sohasem lett vége.

2010. július 8., csütörtök

Kedvenc szavaim - oishiso

Ilyenkor, ebben a se-tavasz-se-nyár-se-télben, ami most van és esős évszak néven fut, jó dolog elmerengeni azon, hogy ha már víz, akkor ne legyen kispálya, bújjunk bele teljesen! mint ahogyan a halak teszik. Erre nincs jobb hely Tokyóban, mint a Sealife Park, ami egy, illetve több, jó nagy medence, félúton Chiba felé. Az ember ide elmegy, befizet, és rádöbben, hogy mi mit is eszik másnap ebédre. Mert a kisgyermekek itt nem azt rikoltozzák boldogan, hogy jaj, de cuki! vagy hű, de ronda! hanem azt, hogy oishisó! vagyis milyen finom lehet!

Ez például a tonhal, a maguro, belőle készül a klasszikus vörös sushi. Már amíg el nem fogy...


















Ez a hal úgy gondolta, neki jobb ott bent. Nem kizárt, hogy igaza volt.
















Nem vicc, nem fotosop, tényleg ilyen hülyén nézek ki! Ugye, milyen oishiso vagyok?

2010. július 7., szerda

Naptárzűrök

A japán kultúra, gasztronómia, divat és lakberendezés hagyományosan követi az évszakokat - a felszolgált étel, a kimono mintája, a falra akasztott képtekercs témája, vagy a haiku-versben használt szavak mind híven tükrözik a hónapok múlását. 

Ezért nyáron angolnát kell enni, mert az erőt ad a meleg elviseléséhez, szélcsengőt kell akasztani az eresz alá, hogy csilingelő hangja hűsítsen, a lakásban pedig kék színű szövetekkel, csillogó üvegtárgyakkal és lapos vázában úsztatott virágkelyhekkel ajánlatos csökkenteni a hő-mérsékletet. Az ün-nepeknek is van saját, jellegzetes színe, étele és virágdísze. Az egyetlen apró probléma, hogy az ünnepek még a hagyományos holdnaptár használata idején alakultak ki, ami körülbelül egy hónappal eltér a ma használatos Gergely napártól* - így a megfelelő virágok beszerzése nehézkes. 

Kezdjük az év elején! Anno, a holdújév idején már virágzott az állhatatosságot szimbolizáló ume, ami stimmel is, ha belegondolunk, hogy ez a mai naptárban február elejére esne. Az első holdhónapból azonban időközben január lett, de a virágszimbólum változatlan maradt, így ma már csak művirágot lehet használni, hiszen hol van még ekkor a szilvavirág? 

A kislányok ünnepén, a harmadik hónap harmadik napján, hiányzik a barackvirág, az ötödik hónap ötödik napján pedig az írisz és ugyan a Hercegnő és a Tehénpásztor találkozását július hetedikén ünneplik, a szerelmesekenek augusztusig várniuk kell - a természet állandó lemaradásban van. 

------------------------------------------------------ 

* A kínai holdnaptár a VI. században került Japánba, koreai papok közvetítésével. Az első, hivatalos, 604-ben készült japán naptár ezt vette alapul. Ebben 12 holdhónap volt, amit úgy tartottak szinkronban a valós évszakokkal, hogy időnként beiktattak egy-egy szökőhónapot (uru-zuki). 
A mezőgazdasági munkák és a holdnaptár pontosabb szinkronizáláshoz a napévet 24 periódusra osztották és a periódusokat elválasztó napoknak (sekki) beszélőneveket adtak - például “a téli álmot alvó rovarok ébredése” (keichitsu). De ilyen nap volt a napéjegyenlőség és a napforduló is. 
Japán 1873 január elsején áttért a Gergely naptár használatára, a hagyományos naptár azonban nem tűnt el, mert a mi Húsvétunkhoz hasonlóan az ünnepek meghatározásánál, valamint a szerencsés / szerencsétlen napok számontartására máig használják. A 12 holdhónap és a sekki napok hagyományos, “beszélő” nevei pedig az irodalomi nyelvben maradtak meg. 

2010. július 5., hétfő

Tanabata útmutató

Ugyan ez még most nem az igazi nyár, az majd csak később jön, és akkor jajj lesz nekünk, ez most még csak a tsuyu, az esős évszak, de már meg-meg taszigál a hőség; ilyenkor már jól esik esténként yukatában-fapapucsban, legyezővel a kézben lófrálni a városban, yakisobát enni és a jóizlés határán túl lerészegedni. Ilyentájt erre a tevékenységre a Tanabata matsuri a legjobb alkalom, ami ugyan elvileg a hetedik hold-hónap hetedik napjára, vagyis a modern naptár szerint augusztusra esik, de az egyszerűség kedvéért július hetedikén ünneplik*.

Az egész úgy kezdődött, hogy a Tehénpásztor (Hikoboshi - Altair) és a Szövőlány (Orihime - Vega) egymásba szerettek, azonban szerelmük miatt elhanyagolták kötelességüket, így az Ég Ura megharagudott rájuk és a Tejút két partjára száműzte őket. Azóta a szerelmesek évente csak egyszer találkozhatnak, a hetedik hónap hetedik napján, ez a Tanabata, a csillagünnep. Ilyenkor Japánban a gyerekek (de még a felnőttek is) színes papírcsíkokra írják fel, amire vágynak, ezeket bambuszágakra aggatják és ezzel díszítik a házak bejáratát.
Lássuk akkor hát, mi is a teendő!

Először is, késedelem nélkül vásároljunk világító nyuszifüleket!
Van férfimodell is!

Tekintsük meg a dekorációt!
Mondjuk meg mit akarunk!

Tömjünk magunkba yakiszobát!
Vegyünk egy-két Asahi Super Dry-t!

Bulizzunk!

Menjünk haza a denshán, mert holnap is van nap.

Még több Tanabata-kép itt látható + itt egy kis mozielőzetes is. A riszörcsért Juditnak jár köszönet.
-------------------------------------
* lásd még: Nagy Októberi Szocialista Forradalom vs. November 7. Az okok egyébként hasonlóak.