2011. december 20., kedd

Karácsonyi fények '11

Megint itt a Karácsony, tombol a fényfesztivál. Idén nem volt időnk, energiánk, kedvünk olyan nagyívű riszörcsöt lefolytatni mint tavaly, de azért a hagyomány az hagyomány, tegnap este elsétáltunk a Két Toronyhoz, hogy mi újság. Örömmel jelenthetem, megérkeztek a szponzorok. Lehet, hogy eddig is itt voltak már, csak nem volt annyira feltűnő, de idén az Emirates légitársaság a Midtown-nál gondoskodott róla, hogy ne kerülje el a figyelmünket, hogy erre bizony ŐK adták a pénzt.

Kár volt... a tavalyi finom ívű elektromos zene átadta a helyét a csilingelő karácsonyi szimfónikus filmzenének, a visszafogott kékes színvilág a csiricsáré színpompának. Valamiféle teremtéstörténetet (?) akarhattak csinálni, jön a meteor, becsapódik, először tűz, aztán minden zöld, meg ilyenek. A végén pedig jön, na ki? hát persze, hogy a Mikulás, utána meg az Emirates logó. Az egész valahogy olyan bombasztikus izé, nekem nem nagyon jött be.

A Citizen a Roppongi Hills-en szebbet alkotott, ám ennek a helyszínnek megvan az az előnye, hogy ott a tó, és abban, ha van egy kis szél, márpedig volt, finoman remegnek-hullámoznak a bokrokra helyezett, már korábbról megszokott apró LED-ek és az erre az alkalomra épített "S" alakú fénylő médiafal fényei. A zene itt sem volt valami nagy szám, de azért összességében kellemes volt. Na de hát döntsétek el ti magatok...



2011. december 18., vasárnap

Kanzesui 観世水

The grid of streets between Akasaka and Akasaka-Mitsuke subway stations is a “serious” entertainment district, devoid of the erotic excesses of Shinjuku, the teenage loudness of Shibuya and the bumptiousness of Ikebukoro, preferred by businessmen in dark suits dining here after work. There are eateries here for all tastes and budgets and one needs a knowledgeable guide to navigate the hundreds of bars, pubs, bistros, and restaurants. 

Luckily, some business partners provided the necessary guidance and directed us to Kanzesui. Kanzesui is a soba (buckwheat noodles) restaurant, serving decent lunch sets and excellent dinners. However, its main claim to fame is the expertly selected nihonshu* list. There is a palpable passion here for the stuff, as we saw from the enthusiastic response when we mentioned some of the brands consumed at a former business dinner. On previous visits, the two of us ordered from the menu one at a time, slowly discussing the available options with the very knowledgable owner of the place.

This time, however, we had some friends with us, so we decided to go for one of the convenient sets. We settled on the Akaraku course, which promised us 12 dishes for 5400 yen. With the order out of the way, we settled down with a flask of Shizuku from the Kokuryuu brewery in Fukui prefecture. The first dish, a salty, crunchy agesoba (fried noodles) arrived just in time to complement the sake and was soon followed by a small square of sobadofu (tofu with buckwheat flavour) and small spoonfuls of sobamiso

The first part of the dinner over, we switched to a flask of the famed Juyondai, a junmai daiginjo* called Ryugetsu. (Juyondai comes in small batches, under different labels, from the Takagi sake brewery in Yamagata prefecture.) This went well with the seafood - first some creamy, slightly bitter ankimo (monkfish liver), followed by a sashimi plate with buri (yellowtail), saba (mackerel) and hirame (halibut) and finally some kind of sea-snail, whose name I did not catch. To be honest, I am not a big fan of snails, but luckily the chef provided a wonderful chawanmushi (salty egg custard) for the more squeamish customers. 



















A morsel of grilled, plump chicken and a few slices of tamagoyaki rounded up the meal. At this point, we were all quite full, so we took a break before tackling the soba itself. Our last sake was called Senshin, from the Asahi Shuzo brewery in Niigata. Though significantly cheaper than the Juyondai, it was extremely elegant and sophisticated. 

The meal ended with two kinds of soba noodles, served in old lacquer boxes and an improvised soup made with the leftover dipping sauce and sobayu (the cooking water of the noodles). Desert looked like an ordinary purin custard, but it was somehow infused with the flavour of buckwheat as well. It was getting late, so having received our 4th cup of green tea, we finally took the hint and left. Happy.

Food: 8/10 (excellent) 
Ambiance: 6/10 (nice place)
 
Price-performance: 8/10 (excellent value)   

Address: Takeshita Bld. B1F, 3-12-22, Akasaka, Minato-ku, Tokyo
Tel: +81 (3) 3589-4556

--------------------------------------------  

* "nihonshu" is what referred as "sake" around the world. In Japan, sake means all kinds of alcoholic drink, while the rice wine is referred as "Japanese alcohol" (nihonshu). 
**  junmai means that it is pure rice wine, without any added alcohol. In ginjo sake the rice has had the outer 40% of the grains polished away, resulting in a delicate, fragrant, complex taste. In a daiginjo, more than half of the grains was polished away. Juyondai actually means "14th" indicating that it comes from the barrel no. 14. Truly excellent stuff, unfortunately a bit pricy...

2011. december 6., kedd

Ochakai

Van Tokyóban néhány eldugott, régi ház, ennyi maradt meg a 1923-as földrengés, a második világháború, de főképp a 60-as évek pusztításából, ezeket néha meglátogatjuk és próbálunk úgy csinálni, mintha ilyesmi még létezne. Az egyik ilyen épület a daikanyamai Asakura ház, egy gazdag kereskedő 1919-ben épült gyönyörű, kétemeletes, japán stílusú otthona. Ebben az időben, aki tehette, többnyire nyugati stílusú házat épített, de valamiért ez az úr megelégedett egy apró yóma* szobával, így az épület legnagyobb része hibátlanul japán maradt, ráadásul a gondosan kiválogatott, kiváló minőségű hinoki-cédrus oszlopok és gerendák, művészi faragású ranmák** és festett fusuma tolóajtók tökéletes állapotban vészelték át az elmúlt majd’ száz évet.


Vasárnapra ochakai volt meghirdetve az Asakura házban, ez amolyan “nyitott nap”; az egyébként meglehetősen arisztokratikus, zárt teaceremónia-körök ilyenkor megnyílnak a földi halandók előtt is, és mivel az időjárás a késő ősszel elvárhatóan szikrázóan éles és meleg volt, ideális alkalomnak tűnt egy kis hagyományos-japánozásra. Ám hiába érkeztünk nem sokkal nyitás után, a ház ekkora már dugig volt virgonc, teaőrült öregasszonyokkal, minden részletre rigorózusan rávakuzó amatőrfotósokkal és egzotikus országokból delegált, unatkozó diplomatákkal. Így hát sorba álltunk egy ideig, míg végül betereltek a teaszobába, ami egy verőfényes, vöröslő momiji levelektől körülvett, nyolctatamis helység volt az épület délkeleti sarkában. Szép sorjában, szorosan letérdepeltettek minket és csakhamar a seizában*** való üléstől sajgó térddel vártuk, hogy történjen valami. Nem lehetne elhúzni az ajtókat? Hiszen olyan meleg van kint... kérdezte Judit, de nem lehetett, és különben is már kezdődött a teaceremónia, figyelni kellett. Együk meg az édességet, mert különben nem adhatnak teát, szóltak ránk, így elrágcsáltuk a süteményt, nagyon finom, hívta fel a figyelmünket a felvigyázó. Az ochakai egyben egyfajta vizsga-féle is lehetett; az aznapra kinevezett teamester, a sensei hátulról a tarkójába fúródó tekintetétől kissé reszketeg kézzel kevert ki egy teát a fővendégnek, nekünk pedig a hátsó konyhából kihozva sorban felszolgáltak, kicsit, ahogy otthon a templomban az ostyát osztják, egy-egy csésze teát. A habos, smaragdszín ocha epekeserű, mindazonáltal szerethető, íze ekkor végre eszembe juttatta, hogy egy teaceremónia azért másmilyen is tudhat lenni.


Utána hallgattuk egy ideig, amint egy másik szobában két élemedett korú kimonós hölgy erőteljesen penget egy-egy kotót, de amikor közös éneklésre kérte fel a jelenlevőket, amit persze azok engedelmesen és kissé hamisan meg is tettek, mi inkább felszöktünk az emeletre, ami ekkorra már üres volt. Leültünk a tatami szélére és végre kinyitottuk az ablakot; néztük ahogy a kárminvörös levelek simogatják a cseréptetőt és hallgattuk, ahogy az ablak éles árnyéka lassan karistolja a padlódeszkák százéves erezetét. Majdnem olyan volt, mint otthon, a Régi Házban.


Azán jött az egyik felvigyázó, és becsukta ablakot. Nem szabad kinyitni magyarázta és rosszallóan csóválta a fejét, ezek a gaijinok sohasem fogják megtanulni tisztelni Japán hagyományait.

-------------------------------------------

* nyugati stílusú szoba
** a tatami szobák között levő, fából készült, áttört térelválasztó betét, általában a fusuma felett van
*** térdelő-ülés, ahogy a teaceremónián illik, meglehetősen fárasztó.


2011. november 29., kedd

Őszi kertek – 2

És most, kedves közönség, megérkezett a várva várt, a páratlan, a nagyszerű - itt dobpergés, fanfárok következnek - KÓYÓ*. Az őszi falevelek szezonja októberben kezdődik, ilyenkor az időjárás bizonytalansága és a turistaipar erőfeszítése által gerjesztett össznemzeti hisztéria egyre fokozódik, ennél már csak a cseresznyevirágzás az izgalmasabb, találgatjuk, vajon meleg, vagy hűvös ősz lesz az idén, remegve figyeljük az időjárásjelentést, amint a kóyó-front lassan húzódik lefelé a térképen, IGEN, már elérte Kyótot! - és aggódunk, hogy mi lesz, ha hirtelen beáll a fagy, vagy ha még a színváltás előtt elszáradnak és összepöndörödnek a levelek, vagy neadj'Isten egy szeles-esős idő egyszerűen leveri őket.










A kóyó-időszak főszereplője a momiji (Acer palmatum, japán juhar), amit már az is jelez, hogy a két szó egyazon írásjel különböző olvasata. Ugye, emlékszünk még a cseresznyevirágra, amit tavasszal egyszerűen hana (virág) névvel illettünk. Juharfa minden magára valamit adó kertben van, lehetőleg úgy elhelyezve, hogy a lemenő nap fénye átvilágítson a leveleken.
















A falevelek őszi színváltásában ismét találkozik a szépség és az elmúlás keltette melankólia filozófikus gondolatköre. A hőmérséklet sajnos már nem alkalmas a piknikre, igy a kóyó idején inkább csak öregesen sétálunk a fák alatt, vagy higgadt méltósággal ülünk a verandán és csodáljuk a napfényben izzó, bíbor, karmazsinvörös, cinóber piros, narancs- és citromsárga színű leveleket.

A japán juhar azért olyan gyönyörű ősszel, mert a levelek nem sárgulnak-barnulnak, hanem egységesen váltanak színt. Még egy ilyen fa van, az aranysárga, legyező-levelű ichó (Ginkgo biloba, páfrányfenyő), de ez csak a nagyobb kertekben látható - vajon a termés kellemetlen szaga miatt? Én egyébként a cseresznyefát is nagyon szeretem az ablakunk alatt, ami tarka, zöld-sárga-barna-vörös színeivel igazi őszi hangulatot áraszt.
















A kóyót persze nem csak a kertekben lehet élvezni, érdemes kimozdulni a városból és a hegyoldalakon keresni, lehetőleg egy szabadtéri onsenben elnyúlva. A napfény ellenére is hűvös időben jól esik a forró víz - hiába, már közeleg a tél, ismét nyílik a tsubaki (kamélia), folytatódik az örök körforgás.

----------------------------------------------

*Kóyó = karmazsinvörös levelek 紅葉
Még több kóyó képet itt lehet nézegetni.

A megtalált gótika

Ismeretes, hogy Japánban az ismert történelmi körülmények következtében sajnálatosan elmaradt a gótika, a reneszánsz, majd pedig a klasszicizmus is. Az elmúlt évtizedek szédítő ipari fejlődése végre lehetővé tette e fájó hiátus pótlását. Természetesen itt már nem a gagyi eredeti beszélünk; korrekt, a mai kor követelményeinek megfelelő kivitelezésű épületkről van szó, vízszigeteléssel, légkondicionálással, lifttel, minőségi épület-gépészettel, ésatöbbi. A nagyközönség pedig tapsol, mert behoztuk a lemaradást. A szakma persze fintorog, mint rendesen, de hát ezeknek a finnyás építészeknek semmi sem jó, még talán a mi Nemzeti Színházunk sem tetszene nekik

Egyébként kíváncsian várom a kínaiak válaszát a kihívásra; nehogymá' gyengébbek legyenek gótikában a japánoknál..! 
Ez egy gótikus házasságkötő-terem, nem messze Omotesandó állomástól

Reneszánsz chateaux, izé... étterem Ebisuban

Ez valami szekta épülete, korrektül klasszicista bejárattal
Ismét csak klasszicizmus, és egy újabb házasságkötő terem


És egy kis Art Deco, hogy a XX-ik század is kapjon egyet a pofájába

2011. november 19., szombat

Great jobs: az ajtónálló

Már maga a feladatkör is rejtélyes, hiszen valaha az lehetett a munka lényege, hogy kinyissa az ajtót a közeledő hölgyeknek-uraknak, hogy azoknak ne kelljen ezzel is fáradozniuk. De ma már az ajtók többnyire automatikusan nyílnak, így az ajtónálló feladata annyira szorítkozik, hogy közeledtemre kezével beindítja a szenzort, így néhány másodperccel hamarabb nyílik ki az ajtó, ez nyilván rendkívül uras, majd köszön és meghajol. 

A házban, ahol lakunk, van recepció meg portás is, és bátran állíthatom, hogy nálunk dolgozik az ajtónállók Paganinije, Vigyori, aki a fenti összetett feladatsort egy valódi virtuóz magabiztosságával hajtja végre. Amikor megpillant, mintha egy láthatatlan kéz markolná meg és rántaná össze az arcát; Vigyori a szemeit szorosan összeszorítva szélesen elvigyorodik, innen a neve, majd mélyen, derékszögig meghajol, szabályosan pucsít és kappanhangon suttogja-üvölti az arcomba: okaerinasaimase! vagy éppen itterasshaimase! attól függően, hogy éppen jövök-e vagy megyek. 

Először köpni-nyelni nem tudtam, most ez komoly? vagy gúnyolódik? de aztán láttam, hogy másokkal is ezt csinálja. A reakciók eltérőek; van, aki nyájasan visszaköszön, mások ignorálják. Én a menekülést választottam, ami nem egyszerű dolog, tekintve, hogy Vigyori maximálisan kontroll alatt tartja a recepció előtti teret, amit pedig lehetetlenség elkerülni, ha ki akarok jutni az épületből. A trükk az, hogy néha van más dolga is,  taxit fog, segít csomagot vinni, ami elvonja a figyelmét, és észrevétlenül ki lehet slisszolni. Ilyenkor egy pont ide. De az esetek többségében sajnos észreveszi, hogy el akarom kerülni, és siet, rohan, hogy időben odaérjen, majd pedig kíméletlenül levigyorog. Még olyankor sem menekülök meg, amikor mind a két keze foglalt, mert ha például egy kocsit tol csomaggal és meglát, akkor megáll, pucsít-vigyorog-rikolt, és máris jár a pont neki. Talán mondanom sem kell; vesztésre állok. 

Egyszer meglestem, amint egy fiatal, kezdő ajtónálló-tanoncot tréningel: mélyebbre! hangosabban! és azt is észrevettem, hogy a különleges falsettó hangfekvését csak nekünk, az okyakusanoknak tartogatja, és a kollegáival teljesen normális hangon társalog. Vagyis egyértelmű, hogy Vigyori tényleg azt hiszi, hogy ettől nekem jó. 

Az utóbbi hetekben nem láttam Vigyorit. Biztosan elment fiatalokat oktatni, és pár hónap-év múlva sok-sok Vigyori fogja a japán udvariasság nyugati manírokkal vegyített, gyilkos keverékét sugározni. Pusztítóbb lesz ez, mint Fukushima.

2011. november 16., szerda

A mindenség egy szál virágban

Az ikebana a virágrendezés művészete - NEM virágkötészet; a menyasszonyi csokrot és a temetési koszorút mások készítik. Létezik egy kevésbé ismert szó is rá: kadó, a virágok útja. A - kanjival írva 道 - végződés sokatmondó, mert összekapcsolja a hagyományos japán művészeteket, hiszen a sadó (teaceremónia), shodó (kaligráfia), bushidó (harcművészet), vagy akár a júdó (cselgáncs) mind egy-egy lehetséges út a szellemi elmélyülés, a belső harmónia és végcélként a megvilágosodás felé. 

Az ikebana története visszavezethető a buddhizmus bevezetéséig; a gondosan kidolgozott virágkompozíciók az oltárokat díszítették. A XIV. században, a tokonoma (alkóv) megjelenésével, a virágok állandó otthonra leltek a lakótérben is, majd hamarosan kialakultak az első stílusirányzatok, “iskolák”.

Az ikebana célja, a japán kertekhez hasonlóan, a természet belső szépségének átélése és az ennek érdekében bevetett szellemi, illetve fizikai eszközök is azonosak - szezonalitás, üresség, aszimetria és háromszögekre épülő kompozíció. 























A gyorsan hervadó virágok tökéletesen megtestesítik az ichigoichie (szó szerint egy életben egyszer) gondolatát, az egyedi, megismételhetetlen, enyészettől megérintett szépség élvezetét.

A nyugati művészetek és növények hatására a XX. században kialakult a “szabad stílusú” ikebana, amit a képeken látható Sógetsu iskola is képvisel. Ezt a stílust tanulom én is közel egy évtizede. A Sógetsu-iskola minden évben november elején tartja éves seregszemléjét, ez kihagyhatatlan, de kezdők számára nem a legjobb módja az ikebana megismerésének. A kiállítóteret betöltő, több száz kompozíció harsány színekkel, szokatlan formákkal és anyaghasználattal igyekszik egymást túlharsogni. Metafizikai gondolatok helyett egyre az járt a fejemben, vajon mennyi pénzt költöttek el a gyönyörű, ritka növényekre, amiket először metszőollóval, harapófogóval és egyéb kínzóeszközökkel látványosan formára idomítanak, majd a háromnapos kiállítást követően a szemétre hajítanak. 

Ilyenkor csendben kicsit egyetértek Arthur Koestlerrel, aki 1960-ban megjelent “A lótusz és robot” című könyvében így írt az ikebanáról: “Ha Japánban élnék, megalakítanám a Virágok és Fák Elleni Gonoszságot Megelőző Császári Társaságot”. 

De ez az érzés szerencsére nem sokáig tart és amikor legközelebb ismét rácsodálkozom egy-egy önmagában álló kompozíció időtlen szépségére, egy pillanatra megérzem a mindenséget. 

------------------------------------------ 

További képeket itt lehet még nézegetni a novemberi Sógetsu kiállításról.

2011. november 6., vasárnap

A Prada hadserege

Tegnap volt az idei Fashion's Night Out, bár jobb lett volna inkább Fashion's Afternoon Out-nak hívni; az erzsébetvárosi csendrendelet ide is begyűrőzhetett és már este nyolckor zártak a boltok. Igaz, ekkorra az eső is pont eleredt, így végül is nem volt akkora  kár, de akkor is, miezmár?

Be kell vallanom, hogy csak Omotesandó egyik, ráadásul keleti, kisebbik, felét volt erőnk bejárni, itt egyértelműen a Prada nyerte meg a ki-tud-nagyobb-tömeget-odacsődíteni ver-senyt. Köszönhették ezt központi helyzetüknek, a megunhatatlanul izgalmas épületükneka két svájci zseni, Herzog és de Meuron tervezte, a nagyon vicces és vagány installációnak, esernyővel felszerelt próbababa-hadsereg masí-rozott az épület előtt! és persze nem utolsósorban annak a feneketlen mennyiségű ingyenpezsgőnek, tessék csak figyelni a cimkéket: ez nem gagyi, hanem maga az Özvegyasszony!* amit osztottak. Számomra még külön bónusz volt, hogy ezúttal a fotózást is eltűrték, így sikerült végre pár belső képet is csinálnom, lásd itt.

Vicces belegondolni, mi történne otthon, ha egy menő butik, mondjuk az Andrássy úton, szélesre tárná az ajtait, ingyenpezsgőt terítene és nem utolsósorban kint hagyná az ÖSSZES méregdrága cuccát a polcokon... na ugye. De azt hiszem, a világ egyetlen más helyén sem lehetne ezt így megcsinálni, jó, talán Észak-Koreában, de ott meg minek.

Egy gondolatot nem tudok azért elhessegetni: vajon mennyit kaszálhat a Prada szegény brand-bolond japánokon, hogy minderre van pénzük?

És akkor pár kép, még többet itt találtok, plusz még pár másikat az épületről, amiket korábban fotóztam.

Hömpölyög a tömeg

A testőrség oldalról
Minden ott van a polcokon

































Pillantás az üvegen át

















-----------------------------------

* Valahol azért érdekes, hogy a Prada pont Veuve Clicquot-t osztott, ami pedig a LVMH csoporthoz tartozik akiknek olyan brandek vannak a birtokában, mint a Gucci, Dior, vagy a Louis Vuitton - mind a Prada kőkemény versenytársai. De lehet, hogy egyszerűen akkora a piac, hogy sokan elférnek rajta, ez nem számít...

2011. november 2., szerda

A második tsunami

Bangkok Charlie blogkamarád találóan jegyezte meg minap a thaiföldi árvíz kapcsán, amiről egyébként remek tudósításokat ír, hogy “ez már a japánok második tsunamija az idén”. Merthogy számtalan japán tulajdonú vagy érdekeltségű gyár került víz alá az elmúlt napokban-hetekben, és nem is Bangkok itt a lényeg, hanem a fővárostól északra levő ipari területek, ahol a kihelyezett japán ipari termelés igen jelentős része bonyolódik. 

Rengeteg japán gyár van itt és legtöbb már ázik... A Toyota, Nissan és a Honda itt állítja elő az Ázsiába irányuló exportjának jelentős részét és legalább egy hónapig zárva lesznek. És nem csak Thaiföldön: az alkatrészellátási zavarok miatt a Honda például az USÁ-ban és Kanadában is csak félgőzzel működik. A Toshiba eddig kilenc gyárát csukta be és januárig (!) nem is reméli kinyitni ezeket. A Sony-nak három gyára lett elárasztva, egy sor új termékek kiadását kénytelen késleltetni. A Nikon és a Canon termelése egyaránt komoly zavarokat szenved, és így tovább... Egyes szakértők szerint az árvíznek nagyobb lesz a negatív hatása a globális ipari termelésre, mint a márciusi tsunaminak, és ezen belül Japán tűnik a leginkább érintettnek. És ez nem valami jó hír az éppen lassan magához térni látszó japán gazdaság számára... 

Nem mellesleg abban is hasonlít a márciusi tsunamira az árvíz, hogy hasonló mennyiségű sületlenséget irnak róla odahaza. Az “Egész Bangok víz alá kerül” meg az “Evakulják a hatmilliós fővárost” típusú “hírek” erősen emlékeztetnek a márciusi fukushimai balesetet követő rémhírözönre. Bizonyos dolgok nem változnak... Szóval olvassátok inkább Charlie-t aki a helyszínről tudósít, vagy kövessétek a Facebookon

2011. október 30., vasárnap

Tokyo Fauna - koi

Ma megint egy halpiacon jártam, de ezúttal kicsit másfélén. A közeli plázán, ahol máskor a biopiacot szokták tartani, ma reggel hatalmas dézsákat állítottak fel és töltöttek meg vízzel. Pontyok (Cyprinus carpio) kerültek bele, pontosabban “koi” pontyok, ez éppolyan frappáns név, mint a sampinyon gomba, a koi ugyanis japánul pontyot jelent, a japán kertek elmaradhatatlan attrakciója és a gyűjtők vágyának titokzatos tárgya.  

Mint sok mindent mást, a ponty nemesítését is a kínaiak kezdték el már több, mint ezer éve, de nem bírtak magukkal és aranyhalat barkácsoltak belőle és ez már kissé messze esik a pontytól. Ezért a koi igazából japán találmány, Niigata prefektúrában kezdték tenyészteni őket a XIX-ik században és igazán népszerű 1914-től lett, amikor is egy kiállításon a tokyói nagyérdemű teljesen ráizgult és őket hamarosan követte a világ is. A koi a szépsége mellett azért is népszerű, mert a neve azonos hangzású a “szeretet” szóval*. A koi, ha jól tartják, meglehetősen hosszú életű, 40 évig is elélnek, de állítólag volt egy hal, egy bizonyos vörös ponty, Hanako, amelyik 1977-ben 226 éves korában múlt ki**, vagy nem, de mindenesetre jól hangzik

Már korábban is hallottam, hogy a koi tartása nem olcsó hobbi, és valóban, az árak meglehetősen lendületesek voltak: az alsó kategóriás pontyok 200.000 yentől kezdődtek, a csúcs 2 hűvös milla volt***, nem számítva persze az “ASK!” felirattal szereplőket, valami azt súgta, hogy ezek nem az akciós példányok voltak. Szóval, aki úgy érzi, hogy egy lakás áráért szeretné néhány ilyen halacskával, mert hogy néz már ki egy hal egymagában egy tóban! díszíteni a kerti tavát, itt a lehetőség... Sokan érezhették így, mert jócskán volt érdeklődő. Főképp helyiek, köztük néhány érdekes karakterrel, de volt egy kisebb kínai csoport is, sportingben és cúgoscipőben, ahogy kell, akik láthatólag nem nézelődni jöttek. Megebédeltették őket és valami aukció-féle is lehetett, bár arról sajnos lemaradtam. 

Azért el kell ismerni, hogy a halak nagyon szépek voltak. A fehér, piros és fekete színek tűnnek divatosnak, pedig máshol láttam már sárgát is, de az most itt valamiért nem volt. Ezenkívül még volt egy elég különlegesnek tűnő fajta, legalábbis a számomra, aminek a háta kékes-ezüstös-szürke volt és csak az oldalán kezdődtek a megszokott piros-fehér foltok. Érdekes módon az ára nem volt nagyon magas, látszik, hogy belőlem nem lenne jó koi-dealer. A jó hír az, hogy tízcentis sneciket már 30-40.000-ért is lehetett kapni. Akinek van egy kerti tava és türelme felnevelni őket, meggazdagodhat, de a magam részéről azt hiszem, hogy egyelőre maradok a szoftveriparban. 

------------------------------- 

Még több szines ponty és az őket mustrálók itt láthatóak.

* de persze másik kanji. A hal az 鯉, míg a szeretet 恋 
** Azt most ne tessék kérdezni, hogy hogyan lehet egy ponty vörös és több, mint 200 éves ha csak a 19-ik században kezdték el tenyészteni, mert ez nekem sem tiszta. De ezt mondta a tulajdonosa, Koshihara professzor, és ő biztosan nem hazudik. 
*** egy yen jelenleg 2.8 forint körül van, de amint hallom, nagy erőkkel dolgozunk azon, hogy még több legyen

2011. október 18., kedd

Őszi kertek - 1

Ilyentájt a magára valamit is adó természet- és kertkedvelő gaijin már türelmetlenül várja a kóyót, vagyis a levelek színváltását, és tematizált weboldalakat bújva fontolgatja, mikor és hová érdemes majd kirándulni menni, hogy éppen telibe kapja a bombasztikus őszi színeket. Ebből kifolyólag ilyenkor kertekbe sem jár, majd novemberben, gondolja, és így a koraőszről általában megfeledkezik, az egyfajta vakfoltba esik és nyom nélkül elmúlik. Pedig ez rövidlátó és hibás gondolkodásra vall és mint ilyen, kerülendő. Én az idén, talán éppen ennek a sorozatnak köszönhetően, a szokásosnál jobban figyeltem és ezennel kijelentem, hogy bizony van élet a kóyó előtt (is) a tokyói kertekben. 
Kinmokusei
Gránátalma
Szeptemberben virít a hagi (bokorhere), az őszi napéjegyenlőség édességének névadója, aminek pillangó alakú, halvány, lila virágai szinte eltűnnek a levelek között, október elején pedig a kinmokusei (illatosfa) hoz aprócska, illatos, narancssárga virágfürtöket. A cserjék virágai kicsit szolídabbak ugyan, a különböző termések azonban annál harsányabb színeket vonultatnak fel - a murasaki shikibu (lilabogyó) hihetetlen színárnyalatú lila gömböcske, műanyag gyöngynek hamarabb hihető, mint élő bogyónak, a zakuro (gránátalma) felhasadt termésének belseje vérvörös, a kerek vagy ecsetfej alakú kaki (datolyaszilva) pedig élénk narancsszín. 

Krizantém-csoda
Ősszel kevesebb a virág, de a színvariációk kárpótolnak ezért; a kiku (krizantém) például fehér, sárga, rózsaszín, lila, rozsdavörös színekben virít. A krizantémot egyébként elősorban nem a kertekben érdemes keresni, hiszen október közepétől, formára idomitott példányok százait láthatunk a templomudvarokon kiállítva. Ez egyben az össznemzeti kerthobbi egyik csúcs-eseménye, akár a hollandok a tulipánt, a magyarok pedig mondjuk a muskátlit? a világ összes többi kertésze az orchideát, a japánok a császári jelképnek is betudható krizantémot turbózzák egészen addig, hogy már szegény édes anyukája sem ismerne rá. Szépnek ugyan szépek, de ezek a gyakran drótvázzal megtámogatott genetikai csodák számomra már kicsit távol esnek az általam kedvelt kert-ideáltól, jobban szeretem mondjuk a kosumosu-t (pillangóvirág) aminek kócosan dűlöngélő ágyásai még el tudják hitetni, hogy nem is egy harmincmilliós város közepén írom ezt a posztot. 
Pillangóvirág-mező

Azért ha majd eljő az ideje, irok a kóyóról is, ne tessék aggódni

----------------------------- 

A mai poszt szereplői, a megjelenés sorrendjében: 
hagi = bokorhere = Japanese bush clover = Lespedeza bicolor var japonica 
kinmokusei = illatosfa = Sweet osmanthus = Osmanthus fragrans 
murasaki shikibu = lilabogyó = Purple beautyberry = Callicarpa japonica 
kosumosu = pillangóvirág = Garden cosmos = Cosmos bipinnatus

Itt pedig lehet még több virágot, bogyót és főképp pedig temérdek génmódosított krizatémot nézegetni.

2011. október 10., hétfő

The boiling pot amongst the bamboo 釜竹

Kamachiku* is hidden among narrow alleys in the residential part of Nezu. We first visited it over a year ago, on a wet evening, without a reservation and were thus obliged to wait outside for 15 minutes. This might have put us off the place, but luckily the interior was pleasant and the udon noodles delicious, so we quickly forgot about the rain and enjoyed ourselves. What’s more, I noticed that whenever we have occassion to be in the neighbourhoood, we time is so as to be able to have a lunch or dinner here. 

The reason why we first sought out the place was not actually gastronomical, but professional - the converted kura** and the small addition next to it was designed by Kengo Kuma, one of the bright stars of Japanese architecture. Once the kura had probably belonged to a substantial mansion, but now a home for elderly people stands on the adjoining land. Luckily, a large part of the ground was turned into a garden, which the restaurant takes advantage of, opening one wall fully to enjoy the view of a pretty lake.  

The entrance is through the new addition, where a communal table seats less than a dozen people. Those, facing the glass wall have the advantage of the garden view. A few steps lead up to the kura, where tatami mats were laid down and the seating is around small, low tables. The roof structure was left open, and from a sitting position, the height of the space appears even loftier. 

The menu is simple and the food is good. There is a choice between kamaage-udon (udon served hot with a dipping sauce) and a thin-cut zaru-udon (cold, flour-based noodles in a bamboo basket). The noodles can be supplemented with some small dishes - tofu, gyutataki, tempura with seasonal vegetables, a mix of tsukemono and perhaps a small plate of grilled fish. The sake selection is small, but excellent. 

The neighbourhood seems to appreciate the place - a few months ago I overheard a local couple striking up an acquaintance with some out of town visitors, telling them the story of the building and proudly explaining about the architecture. They had every right to be proud. 

Food: 8/10 (excellent)

Ambiance: 9/10 (outstanding)

Price-performance: 8/10 (excellent value) 

Address: 2-14-18 Nezu, Bunkyo-ku, Tokyo 
Tel: +81 (3) 5815-4675
Archive pictures of the original kura storehouse are here.

-------------------------------------------- 

* Kamachiku 釜竹 means pot and bamboo 
** kura is the name of old, Japanese-style warehouses

2011. október 6., csütörtök

Pokió, Nishi-Azabu 13-14

Olvastam, hogy éppen 25 éves a Macskafogó, és mivel mi régi, hardcore fanoknak számítunk, és igen, mi is utáljuk a MF2-t, elhatároztuk, hogy végre megcsináljuk a régóta tervezett projektet, és megkeressük Fushimisi professzor laboratóriumát. Nishi-Azabu egy köpésre van Roppongitól, biciklivel lazán megjárható, ám a dolog problematikája abban rejlik, hogy olyan, hogy Nishi-Azabu 13-14 nincsen, ez mondjuk nem nagy csoda, hiszen a tokyói címekben többnyire három szám követi a körzet nevét. Arra jutottunk, hogy a szerzők minden bizonnyal kifelejthettek, vagy inkább ravaszul direkte kihagytak? egy kötőjelet, így a 13-14, az vagy 1-3-14, vagy pedig 13-1-4, de mivel ez utóbbi nem létezik, kizárásos alapon marad hát az első. 

25 év persze nagy idő, Tokyóban pont ennyire becsülik az épületek átlagéletkorát, így nem lepődtünk meg nagyon, hogy a felhőkarcoló helyén, aminek első emeletén Fushimisi professzor bérelte az irodáját, ma egy divatos mansion áll. Azért néhány gyanús pofával oldalgó macskát most is lehetett látni a környéken, bár a Kalasnyikovjaikat valahová elrejthették, mert egynél sem láttam.


Grabowski a macskafogó tervrajzaiért ma Pokió helyett vélhetőleg Tekingbe menne és Fushimisi prof nem mikrofilmet rejtegetne a szakállában, hanem valami szoftverkódot. De ez nem baj és már csak azért is nézzük meg újra a filmet, mert akkor hihetőbb lesz, hogy bizony! volt egyszer olyan idő, amikor még Tokyóban Pokióban volt a Tuti.

--------------------------

A nishiazabui rész a Macskafogó Youtube-on található verziójában a 7-ik rész 9:17 percétől a 8-ik rész 5:04 percéig tart (sajnos durván félbe van vágva a jelenet)

2011. október 3., hétfő

R mint London, L mint Róma*

Az egyik első benyomás, ami a gaijint Japániában éri, hogy te jó Isten, itt senki sem beszél angolul! Bár a megállapítás így kissé sarkos, nem áll távol az igazságtól. A japánok angol-nemtudása viccek,  anekdoták és tematikus webszájtok tömkelegét eredményezte, és a szomorú hír az, hogy ezek nagy része igaz is. Engem még ennyi év után is gyakran megüt ez a dolog; a minap például éppen annak voltam tanúja, amint egy nemzetközi konferencia tagjait a szervezők ékes japán kifejezésekkel, migi, onegaishimasu!** terelgették, vagy amikor nemrég az egyik többezer főt alkalmazó kliensünk lemondott egy már leszervezett nemzetközi prezentációt, mert AZ angolul tudó emberüket elhelyezték máshová. Az ember persze, főleg miután valamelyest már beszéli a nyelvet, megvonhatná a vállát, és csendben mulathatna, és néha meg is teszi, a hasonlóképpen legendás nyelvismeretű amerikaiakon, ahogy kétségbeesetten próbálnak kommunikálni a bennszülöttekkel. Vagy bólogathatna és egyetérthetne a honi nacionalistákkal, diszu izu Japan, szupíku Japaníz! és moroghatna, hogy milyen igazságtalan a világ, hogy pont egy ilyen szedett-vedett keveréknyelven kell mindenkinek beszélnie, bár szerintem ez olyan, mintha a gravitáció mértéke miatt panaszkodnánk: mérsékelt hatékonyságú. Ez mind rendben is lenne, de a dolog korántsem ilyen egyszerű, főleg ha a következményeket nézzük. 

A globalizáció első hullámát, amikor a fizikai termékek, autók, fényképezőgépek, és mikrohullámú sütők, domináltak, Japán kiválóan meglovagolta. Odahaza ki kellett agyalni a cuccot, precízen és hatékonyan legyártani, odaadni annak a pár nyelvzseninek, aki elmagyarázta a külföldi kereskedőknek, hogy hol kell bekapcsolni, a többit pedig elintézték a gaijinok maguk között. A terméken magán sokat nem kellett variálni, az autó mindenütt autó, legfeljebb a kormányt kellett áttenni a másik oldalra. A zsé dőlt, futotta belőle tolmácsra is, amikor néha meg kellett látogatni a helyi disztributort, vagy a bangkoki lányoknak kellett elmagyarázni a, khm... japán történelmet. Ám manapság, amikor a hardvergyártást már lenyúlta a Nagy Szomszéd és sokkal inkább a szoftverek, szolgáltatások a döntőek, ez már nem elég, alkalmazkodni kell a helyi igényekhez, sztandardokhoz, és ehhez már ott kell lenni, érteni a helyi nyelvet és folyamatosan kommunikálni. A japán szoftveripar például, aminek egy szeletét van szerencsém közelebbről is ismerni, egyáltalában nem alábbvaló a nyugatinál, számtalan jó termék van, de ezek képtelenek kitörni a nyelvi börtönből, amibe magukat zárták, és emiatt sorban mészárolják le őket a nagyobb piaccal - és ezáltal nagyobb fejlesztési potenciállal - bíró multicégek, beleértve a magyarokat is, szerény közreműködésemmel.

Hasonló okokból maradtak ki a japánok az elmúlt tíz-húsz évben a világon végigsöprő cégfelvásárlási hullámból. Japán cég nem sok külföldi céget vett meg, a hajdani “buborékgazdaság” korszakában is inkább az ingatlanberuházások voltak a jellemzőek, fordítva pedig még kevésbé volt jellemző, sikeres cégegyesülést pedig szinte csak elvétve találni. Egy neves multinacionális cég itteni leányvállalaltánál dolgozó barátom szerint a cégükön belül rengeteg mozgás van és ez rendkívül pezsdítő, innovatív hatású, ám ebből a japán dolgozók gyakorlatilag teljesen kimaradnak. Nem, ez nem diszkrimináció, egyszerűen nem akarnak és/vagy nem tudnak menni, mert... nem beszélnek angolul.

A nyelv-nemtudás okai sokrétűek; egyfelől tényleg nem túl könnyű japán fejjel más nyelvek merően eltérő logikáját és hangkészletét megtanulni, na de kérem, nekünk magyaroknak talán könnyebb? nyilván sokat tehet erről a merev oktatási rendszer, ami azt sulykolja, hogy ha nem alkalmazol tökéletes nyelvtani szerkezeteket, inkább meg se szólalj, pedig köztudott, hogy ahhoz, hogy jól beszélj egy nyelvet, előbb rosszul kell beszélni, de én leginkább azt a közvélekedést hibáztatom, amely szerint a japán nép alkatilag, mondhatnánk divatos szóval: genetikusan, alkalmatlan más nyelvek befogadására. És ha valaki mégis képes erre, az valahol csodabogár, kiálló szeg, amivel ugye, tudjuk, mit tesznek Japánban...

Miközben a környező ázsiai országokban az angol nyelvtudás rohamléptekben javul, tavaly meglepődtem, hogy milyen jól elvoltunk angolul Shanghaiban! Japánban a helyzet inkább csak egyre romlik; a diákok angoltanulási kedve csökken, az angol nyelviskolákat a 90-es évek boomja után sorra zárják be, és általában, egyre kevesebben keresnek külföldi ösztöndíjat, kiküldetést, vagy olyan munkát, ami nyelvtudást igényelne, utóbbiakat nem ritkán a japánul egyre inkább megtanuló gaijinok töltik be. Ez is része annak a trendnek, ami szerint Japán egyre inkább elveszti ambícióit és magába fordul, vagy ahogy szeretek fogalmazni: nyugdíjba vonul. Egy olyan ország esetén, amely nyersanyagokban szegény, túlnépesedett, magát élelmiszerrel és energiával önellátni nem képes, és alapvetően az exportjából él, ez bizony nem túl jó ötlet.

De az is lehet, hogy csak én nem értem a Nagy Tervet. Hallottam már ugyanis hangokat, hogy, lám, milyen jó kis angol leveleket lehet összeütni a Google Traslatorral, nemsokára talán... És akkor felsejlik előttünk az Újgenerációs Japán Bizniszmen, amint fülében diszkrét dugóval, kifogástalan öltönye gombjukában rejlő apró hangszóróból búgó hanggal, tökéletes oxfordi akcentussal megszólal: “My name is Kobayashi. JUN Kobayashi.” Arra a kis időre meg már kár erőlködni ezzel a nyelvtanulással; majd csak kibekkeljük valahogy.... 

------------------------------------------ 

Mai szerzőtársaim egyébként ezek a pálcikaemberek volt, akik kedvesen megengedték, hogy az asztaluknál helyet foglaljak és nem is nagyon dumáltak bele a munkába. 

* Ez  japánok angol nyelvtudásával foglalkozó könyv címének parafrázisa, bevallom nem olvastam, de a címe nagyon jó! az alapja az, hogy mivel a japánban csak egy, az "r" és az "l" között elhelyezkedő mássalhangzó van, ezeket gyakran keverik. De ha csak ez lenne az egyetlen baj...

** "Jobbra tessék (menni)!"

2011. október 1., szombat

Shónan hangulatok

Amikor már nem bírjuk tovább elviselni a nosztalgiát a Régi Ház iránt, lekéreckedünk Andreasékhoz, akik a tengerparton, Katase-Enoshimán laknak. Idén nyáron kéreckedni sem kellett, nyáron Andreasék Németországban meg szanaszét nyaraltak, megkaptuk a kulcsot és mienk volt a ház egy jó hónapig. Kvázi-leköltöztünk egy-két hétre, a hétvégék mellett a lassabb augusztus közepi biznisz közepette dolgozni is innen jártam be pár napig. A Shónan beach-en, ahogy a környéket hívják, lassabb az élet, jól megférnek egymással a fogyatkozó őslakosok, a kiöregedett surfer boyok és girlök és az egyre izmosodó, virgonc nyugdíjas-kolónia.

Hétvégenként pedig surf is up! megtelik a strand fiatalokkal, motorosokkal, szörferekkel, vagy csak a tengerparton ténfergő csajozósokkal. Ilyenkor befigyel egy kis identitászavar is, a sok hawai-i étterem és Aloha! bolt a német kenyérboltokkal és kolbászárusokkal, olasz éttermekkel keveredve zűrzavaros, de végső soron kedves és élhető zagyvalékká válik.

Fényképeztünk is persze, a jobbakat itt lehet megnézni, de a Top 10-et akkor sem lehet megúszni ha lusták vagytok odaklikkelni. Lássuk hát:

Legjobb a monorail-lel érkezni; a 60-as évekbeli hangulat és a Fuji-san látványa kárpótol a zötykölődésért
...de ha 20 éves lennék, én is bizton lowrider robogóval jönnék.
Shirasu, a helyi specialitás. Nem hernyók, csak kis halak, egészben szárítva. Judit nem eszi meg mert néz, de szerintem nem rossz.
















Az Enoden, a helyi villamos állomásán a fémverebek időről-időre új ruhát kapnak. Itt most kékben láthatóak, itt pedig narancsszín kardigánban.
Surfer boy, munkába menet.
Surfer girl, szintén elfoglalt...
Kitesurfing, akinek a hullámlovaglás vagy a széldeszkázás már túl egyszerű.
Tobi, vagyis barnakánya. Rengeteg van belőlük és teljesen domesztikáltak; ha nem vigyázunk elviszik a kezünkből a hamburgert.
















A tengerpart és a sziget alkonyati fényben.
Fuji-san felsejlik a házak között.

2011. szeptember 23., péntek

Ohagi

Az igazság az, hogy két évvel ezelőtt csak úgy, különösebb meggondolás és metodológia nélkül vágtam bele a wagashi témába, aszerint haladva, hogy mikor mi tetszett meg - de most úgy érzem, eljött az ideje, hogy az egészet elölről kezdjem, vagyis visszatérjek az alapokhoz. Az alap-édességben nincs se levél, se dísz, se más, kifinomult formálás - mindössze egy gombóc rizsből áll, ami durvára tört babbal (tsubuan) van borítva. Ez az ohagi, amit ezidőtájt, az aki-higan (őszi napéjegyenlőség) idején kell enni - de azért persze máskor sem tilos.


Ennél egyszerűbb édességet elképzelni sem lehet, mert az elkészítéséhez csak a legszegényebb konyhában is megtalálható eszközökre van szükség - egy fakanálra és két fazékra. Az egyikben főzték a rizst (“mochi” rizs és “gohan” rizs 2:1-es keveréke), a másikban a vörös azuki babot, cukorral, sóval ízesítve. A még meleg rizst és babot a spatulával durván összetörték és gombócot formáztak belőle. Az alapmodellben a rizs van belül, azt kívülről borítja a babpaszta. Ezenkívül két, ízesített variáció is létezik - ilyenkor belül van a bab, kívül a rizs és a gombócot megforgatják tört, fekete szezámmagban, vagy barna kinoko porban. 

Mint ez a legtöbb, egyszerű, tradicionális ételre igaz, a konbinikben és szupermarketekben is kapható kommerciális változat szinte ehetetlen - talán mert egyszerűségében nincs, ami elfedje a vacak alapanyagok, a tartósítószerek és a nagyüzemi készítés nyomait? Az itt-ott még fellelhető kis, kézműves édességboltokban viszont lehet kapni frissen készített ohagit, és ilyenkor azonnal kiderül, hogy ha egy étel egyszerű, attól még nem feltétlen primitív. Persze annak sincs akadálya, hogy otthon, jó alapanyagokból valaki maga készítse el... 

Az ohagi egyébként egy bokorról kapta a nevét, ami szeptemberben virágzik. Tavaszi párját, szintén egy szezonális virágról elnevezve, botamochinak hívják. 

---------------------------------- 

2011. szeptember 20., kedd

Mit keres a nyúl a Holdon?

A legutóbbi posztban, illetve már egy korábbiban is, emlegettem azt a bizonyos Holdnyulat, amit lehet figyelni, ahogy mochit készít egy bödönben. De hogyan is került a nyuszi ebbe az irígylésre méltó helyzetbe*? A megoldást természetesen egy legenda adja meg, és mivel japán** meséről van szó, nem hiányozhatnak a szokásos horrorisztikus elemek sem. Lássuk csak: 

Történt egyszer, hogy egy holdbéli öregember lenézett a Földre és egy hatalmas erdőben, egy tisztáson észrevett három állatot, a nyulat, a rókát és a majmot, ahogy egy tűz körül ültek. Elhatározta, hogy lemegy a Földre és próbára teszi az állatokat. Így is tett. Koldusnak álcázva magát leszállt a Földre, megszólította a három jóbarátot és enni kért tőlük. Az állatok egyből szétszaladtak élelemért. A majom gyümölcsöt hozott, a róka egy nagy halat - de a nyúl semmit sem talált. Amikor mind visszaérkeztek, a nyúl megkérte a majmot, hogy hozzon neki száraz ágakat, majd a rókát, hogy rakja meg a tüzet. Mikor már lobogtak a lángok, a nyúl felajánlotta a koldusnak, hogy süsse meg őt a tűzön. A koldus ezt hallva visszaváltozott a holdbéli emberré és a nyulat, mint a legkedvesebb állatot, magával vitte a Holdra. Azóta él a nyúl a Holdon - mindenki láthatja, ahogy mochit készít egy bödönben. 


Na jó, segítek:


Tehát a nyúl, hogy egy ismeretlen öregember kedvére tegyen, feláldozta volna magát. Hmm.... Persze elképzelve a társaságot, különösen a vélhetőleg sunyi képű rókát, végül is egészen jól jött ki a dologból. Kérdéses, persze, hogy tényleg szuicid hajlamú volt-e, vagy pedig előre sejtette a végkifejletet. Én leginkább arra tippelek, hogy a klasszikus japán módszert alkalmazta; ha jön a főnök, professzor, oyabun és valami nehezet kér, akkor a beó, diák, chinpira a legjobban teszi, ha nem akadékoskodik, mert kirúgják, megbukik, levágják a kisujját, hanem összeszorított foggal bevállal valami még lehetetlenebbet, olyat, amibe szemmel láthatóan megszakad, beledöglik. Aztán, ha szerencséje van, a nagy ember ezt észreveszi és kegyesen felmenti a feladat alól és odaadásáért, hűségéért megjutalmazza, ha pedig mégse, hát életbe lép az eredeti verzió. Egy szamuráj kétségkívül ezt tenné. 

Ismerem én ezt már jól. Adok a beónak egy Feladatot, amiről úgy gondolom, hogy ripsz-ropsz megvan, Nyuszika, hozzámá’ valamit kajáznom gyorsba, mer’ naggyonéhes vagyok! Beó nem szól semmit, nem mondja, hogy ez chottó muzukashii, talán csak a szeme szomorúságán látszik, hogy most valami nehezet kértem, de ezt én nem sejtem, mert nem olvasom a szeme fehérjit. Látom aztán másnap, hogy a beó kialvatlan, beteges, halálán van, mi történt veled, Nyuszika? mire ő töredelmesen bevallja, hogy egész éjjel a Feladaton dolgozott, de még sok munka lesz vele és már menne is vissza folytatni, vetné magát nekem a tűzre, de bennem ekkor felhorgad a jólelkű főnök, ne tedd ezt, Nyuszika! sikoltom, már nem is vagyok éhes, inkább nem is kell megcsinálni a Feladatot, nem olyan fontos az, csak ne emészd el magad abban a tűzben! Ilyenképpen Nyuszika megmenekül, arca kisimul, a szeme felragyog, és az önfeláldozásáért járó halmazati jutalomképp többé már nem kérek tőle ilyen nehezet, és ez már szinte jobb, mint a Holdon mochit készíteni.

-----------------------------------------

* a japánok szerint mochit készíteni igen jó dolog, egyszer próbáltam én is, egy fakalapáccsal kellett püfölni a főtt rizst egy fabödönben, egészen amíg össze nem állt egy ragadós masszává, vidám volt, no de hát állandóan?
** nem is igaz, mert eredetileg indiai, csak ott még egy vidra is szerepelt