2011. március 29., kedd

Téli kertek

Lassan megérkezik a tavasz, de még mielőtt virágozni kezdenének a cseresznyefák, szeretném elmesélni, milyenek is errefelé a téli kertek. Otthon a legtöbb kert november végére már szomorú látványt nyújt, a fák kopárak, a lehullott levelek rothadnak a sárban és majd csak a téli zúzmara, vagy a mindent elfedő, puha hótakaró szépiti meg ismét a képet.


A japán kertek azonban a téli hónapokban is szemet gyönyörködtetőek. Tokyóban ritkán esik a hó és a hőmérséklet sem gyakran süllyed a nulla pont alá, így mindig virágzik valami - decembertől a tsubaki (kamélia), januárban a mansaku (varázsmogyoró), a róbai (illatos tündérfa) és a biwa (japánnaspolya), februárban az óbai (téli jázmin), a jinchoge (boroszlán), majd az ume (szilvafa), március elején pedig az asebi (japán babérhanga). A szolíd, téli virágok mellett előtérbe kerülnek a kecses, “S alak”-ra nevelt, tű-ritkított fenyőfélék is.


A növények hagyományos, téli védelme is dísze a kertnek. A hidegre érzékeny virágtöveket szalmasapka melegíti és a fák törzsét is szalmával tekerik be - gondolom, eredetileg elsősorban az állatok ellen. A fenyőfák felé-köré pedig egy kenderkötelekből készített, ritkás “sátrat” feszítenek ki, hogy a nagyritkán hulló hó ne üljön meg az ágaikon és ne hajlítsa meg a gondosan alakra nevelt (vagy inkább kínzott) ágaikat.

Még több kép a téli kertekről itt látható.

2011. március 28., hétfő

Keep Calm and Carry On*

Egy onsenben ülve azon agyalni, hogyan lehet a tsunami áldozatait megsegíteni, akár visszás dolognak is tűnhet. Pedig ennél alkalmasabb hely nincs is erre. Nemcsak azért mert a meleg forró vízben ülve és onnan a szállingózó hóesést nézve jól lehet elmélkedni, hanem mert ez a legjobb dolog, amit tehetek: költöm a pénzem és jól érzem magam. Mindjárt megmagyarázom, hogy miért is.


A megsegítésről gondolom elsőre mindenkinek az adománygyűjtés ugrik be. Helyes, adakozni persze fontos és kell is. De a világon sok a tragédia és nyilván nem lehet mindig és mindenkinek adni. Ebből a szempontból vizsgálva a "Ne Japánnak adakozz!"; a Reuters egy újságírójának nagy port és kisebb botrányt kavart, elsőre meghökkentő, sőt vérlázítónak tűnő felhívása akár még helyénvalónak is tekinthető: ha nem adtál Haitinek akkor most miért pont egy gazdag országot akarsz kisegíteni? Egyébként erről én azt gondolom, hogy ez egy nagyon személyes dolog. Ez az ország és népe, a maga néha félszeg és bumfordi módján, ezidáig jó volt hozzám, így sokkal inkább érzem azt, hogy most ideje ebből valamit törlesztenem, mintsem a talán még nagyobb szükségben levő, de hozzám érzelmileg kevésbé közeli országok és népe.


De adakozni lehet egyszer, kétszer, sokszor, de nem a végtelenségig. Egyedül a gazdasági élénkülés, az újjáépítési boom az ami kihúzhatja az országot a depresszióból. Mert sajnos jelenleg az a hangulat ül az országon, hogy most baj van, nem illik mulatni, szórakozni, pénzt költeni. Persze dolgoznak szorgalmasan, ezzel sohasem volt baj, de esténként üresek az éttermek, konganak az izagayák; a "mizushóbai*" komoly bajban van. A turizmus szintúgy és itt most nem is a totál lenullázott nemzetközi látogatottságot értem, hanem az ennél sokkal jelentősebb belföldi turizmust. Amikor a földrengés után egy héttel elmentünk síelni Nagano környékére, úgy fogadtak, mintha maga a Messiás lennék, nem csoda, hiszen a 25-30 fős panzióban rajtunk kívül egy vendég volt egy olyan hosszú hétvégén, amikor normálisan telt ház szokott lenni. És este a shóchú mellett keseregtek, hogy az a hülye polgármester még a májusi fesztivált is le akarja mondani, elment ennek az esze? Teljesen igazuk volt; ha mindenki csak otthon marad, szomorkodik és készül a világvégére, akkor a baj csak terjed tovább és még nehezebb lesz a kilábalás.


Ezért is gondolom, hogy ha valaki igazán segíteni akar Japánon, és persze megteheti, akkor ne (csak) darumadarakat hajtogasson és/vagy adományokat gyűjtsön, hanem ne menjen el onnan, vagy ha elment, jöjjön vissza, dolgozzon, tanuljon, utazzon vagy ha ezt nem teheti meg, akkor menjen el legalább egy jó szusira, mert becsszó nem mérgez, maximum a higany, de az meg már eddig is benne volt.


-----------------------------------------

* Második világháborús angol poszter-terv, ami a német bombázások idején a nyugalom megőrzésére és a munka folytatására hívta fel a figyelmet. Bővebben itt (angol).
** szó szerint "víz üzlet": a vendéglátó- és szórakoztatóipar

2011. március 23., szerda

Sasuga Bekkan 流石別館

High-end soba-restaurants seem to be a new fad, as soba* used to be an essentially cheap dish. Indeed, if you walk into Sasuga Bekkan in Ginza, you can still order a zarusoba (plain buckwheat noodles in a bamboo basket) for 1.000 yen and occupy a table for as long as you wish. But this somehow just does not happen in Tokyo - and indeed, once seated, it would be a sad waste not to try a few other dishes as well.

We are sitting at the counter, which is always a good vantage point to watch preparations from and to discuss food and drink options with the chef. (Actually, having been warned in advance, we have ordered something called sobazushi when we made the reservation.) We choose the sake first: Tenyurin junmai ginjo-shu** from Mie, from the vicinity of the sacred shrine at Ise. It comes in a beautiful container, that were made to order by a Japanese craftsman, who also created on beautiful ceramic plates.















Our waitress recommends a few starters before the main attractions - I almost wrote main course, but that concept does not really exist in this kind of cuisine - and we choose slices of roast duck and sobagaki (steamed buckwheat dumpling). The dumpling is soft with a grainy texture and does not have much of a taste in itself, but it is flavoured with an interesting combination of wasabi and a salty-sweet sauce.

Roast duck















Sobagaki
















We do not quite know what to expect from the sobazushi, but it was recommended as a house speciality. It looks like a plate of makizushi (sushi roll), only with soba noodles instead of rice. Interesting we think but we will stick with the standard version...
















We are planning to eat a simple zarusoba at the end, which is always served cold, so first we need some warming food - delicious, crunchy steamed vegetables and the Sasuga nabe yudofu (tofu boiled in hot water at the table). A gas cooker is placed in front of us, than a small ceramic pot with water that is slightly murky and turns out to be the cooking water of soba noodles. Slabs of tofu are immersed in the boiling water for a few minutes, followed by mushroom, leek, leafy greens and atsuage (fried tofu). By the time the vegetables are done, the water is transformed into a lovely soup.
















To complete the soba-theme tonight, we try some cooked buckwheat grains (which is seldom served in this form in Japan) and finally, the zarusoba. It is Juwari, says the waitress and a quick look at my iPhone translates the word as 100% buckwheat noodle. A farewell glass of Shinshu (young sake) from Hyogo sends us on our way happy.















The zarusoba















Sasuga Bekkan is part of a trio of high-end soba-kaiseki restaurants, all located around Ginza. Bekkan is on the second floor of a rather ugly house near Showa dori, but do not let the unpromising look of the building fool you - the entryway opens into an exquisite Japanese interior.

Food: 7/10 (very good)
Ambiance: 8/10 (beautiful tableware)
Price-performance: 6/10 (reasonable)

--------------------------------------------

Address: Toni Bld. 2F 2-13-6 Ginza, Chuo-ku, Tokyo
Tel: +81 (3) 3543-0404

* soba is essentially buckwheat, a type of cereal widespread in Europe, as well, in the 18th-19th century. More here: http://en.wikipedia.org/wiki/Buckwheat
** junmai means that it is pure rice wine, without any added alcohol; in ginjo sake the rice has had at least the outer 40% of the grains polished away, resulting in a delicate, fragrant, complex taste.

2011. március 22., kedd

Farkast kiáltani

Éppen a reggeli tejeskávét habosítom, amikor megszólal az előszobában a földrengés-előrejelzés szignálja. Sikerült valakinek egy olyan, szirénahanggal keresztezett dallamot találni, ami engem azonnal pánikhangulatba kerget és utána már alig tudok figyelni arra, amit bemondanak.

Ennek ellenére fegyelmezetten követem az előírt rutint: tűzhelyt kikapcsolni (a kávé szerencsére kész, leállítom a kenyérpiritót és sajnálkozó pillantást vetek a készülő sajtos melegszendvicsre), menekülési útvonalat biztosítani (a bejárati ajtót kitámasztom az esernyőtartóval, az erkélyajtót kinyitom), eltávolodni az ablaktól (behúzom a függönyt, hogy ha esetleg megrepedne az ablak, ne repkedjenek a szilánkok), bemászni az asztal alá (az ebédlőasztalunk elég masszív, ez alá vonulok be, ölemben a laptoppal). Várok, de nem reng a föld.

Éppen azt mérlegelem, milyen gyorsan érhetem el a konyhapultot, hogy a kávét is biztonságba helyezzem az asztal alatt, mielőtt teljesen kihűlne, amikor ismét megszólal a hangszóró és lefújja a veszélyt. Köszönik az együttműködésemet, a veszély elmúlt. "Please continue to monitor the situation” - mondják, de fogalmam sincs, ez alatt mit értenek. Lehet, hogy megint csak gyakorlatot tartottunk? Ez azért kicsit sok - tegnap este három, ma reggel, az ébredés határán már négy bejelentetlen, de annál valósabb rengés volt. Ha sokat gyakorlatoztatnak, úgy járhatnak, mint a pásztorfiú, aki farkast kiáltott.

2011. március 20., vasárnap

Az igazi tragédia

Mintha a régi fekete humor kelne új, gonosz életre: "Hallottad, meghalt X. Ó, hát ez borzasztó. És miben halt meg? Influenzában. Szegény... még szerencse, hogy az nem olyan veszélyes." Mert a szökőár áldozatának lenni, vagy neadj'Isten utána meghalni alultápláltság, a hideg vagy a stressz következtében sokak szemében eltörpül a sugárfertőzöttség rémséges perspektívájához képest. Holott a szenvedés az szenvedés, a halál az halál. A földrengés és szökőár halottainak száma már jóval meghaladja a tízezret, és majd' negyedmillió ember van ideiglenes menedékhelyeken, többségük öreg és beteg, közülük a hideg, alultápláltság, stressz és gyógyszerhiány miatt pedig már több százan meghaltak.


Ehhez képest a fukushimai reaktorok problémája, lehet, hogy most megsértem sokak érzékenységét, de, bagatell. Persze nem akarom kisebbíteni azt sem: iszonyatos méretű környezetszennyezés történt, a reaktor 10-30 kilométeres körzete jó eséllyel lakhatatlanná vagy legalábbis mezőgazdasági művelésre alkalmatlanná válik, Csernobil után egy újabb Zóna keletkezett, jónéhány, talán mind az ötven? a reaktor hűtésén hősiesen dolgozó ember sugárfertőzést kaphatott, nyilván, hogy ez sok esetben halálos betegségek kialakulást fogja okozni. De hol van ez a majd' húszezer halottat követelő földrengéshez és tsunamihoz képest?


Persze nem csak az számít, hogy eddig mi történt, hanem, hogy mi történhet még? vagy remélem, hamarosan már csak: mi történhetett volna? Persze, lehet még rosszabb a helyzet: egy worst-case scenarió (robbanással kombinált meltdown) esetén a Zóna akár 50 km is lehet és kedvezőtlen széljárás esetén nem kizárható, hogy valamennyi rádióaktív por Tokyót is eléri, ez esetben egy-két napig nem lenne tanácsos sokat szabadtérben mozogni, vagy ha mégis, akkor porálarccal, hogy minimalizáljuk a kitettséget. De a kibocsájtott rádióaktív anyag mennyisége még ebben az esetben is két nagyságrenddel (1/100) a csernobili alatt marad, valahol a "Three Miles Island" baleset szintjén*.


A fenti, a fukushimaihoz hasonlóan szintén 5-ös kategóriájú nukleáris baleset miatt kialakult halálos rákbetegségek számát 250-re becsülik, mások szerint ez nem bizonyítható. A túlzott napozás, figyelem, ez is elektromágneses sugárzás, akár a rádióaktiv gamma! miatt évi hány melanóma is alakul ki**? Ma nem figyeltem és megkapott egy kicsit a nap a sítúrán, könnyen lehet, hogy ez nagyobb kockázat, mint amit a worst case scenario esetén Tokyóban érhet.


Mondogatják ezt már egy ideje a hozzáértők, csak persze rájuk nem szokás hallgatni, mert biztosan hazudnak, összetartanak, miegyéb. A magam részéről mindenesetre úgy gondolom, hogy a "második Csernobil", az "előbb-utóbb kitelepítik a 30 milliós metropoliszt" és egyéb, a média által felfújt hagymázas hülyeségek ideje talán lassan lejáróban van. A kár így is nagy lesz: a fent felsorolt súlyos, de lokális környezeti károk mellett ide kell sorolni a sok jódtabletta-mérgezettet, a pánik miatti stressz és a nukleáris energia iránti félelem miatt a fosszilis energiahordozók fokozottabb használatából eredő megnövekedő légszennyezés áldozatait is, nem beszélve a globális felmelegedésról, persze. Jó lenne ezt nem megtetézni azzal, hogy félrevezető információkon alapuló pánik következtében elterelődjön a figyelem a katasztrófasújtott régióban szenvedő százezrekről.


---------------------------


* ez az állítás azóta kétségkívül megdőlt, de a lakosságot érő hatását tekintve továbbra sem hasonlítható Csernobilhez
** 160.000 (forrás: Wikipedia)


2011. március 18., péntek

Bevásárló körút

Egy héttel a nagy sendai földrengés* után a reaktor-helyzet még mindig aggasztó és napi 1-2 erős utórengés hintáztatja a házakat. A városban szemmel láthatóan kevesebben vannak és a vonatközlekedés is akadozik. Az ellátás pedig... az élelmiszerhiányról szóló hírek ugyan eltúlzottak, de azért azt nem lehet mondani, hogy az ellátással minden rendben lenne.

Először is, a liftek és a mozgólépcsők sok helyen nem működnek - nem károsodtak, csak takarékoskodnak az árammal. A boltok gyakran később nyitnak és korábban zárnak, ami a teljes munkaidőben dolgozóknak elég kényelmetlen.

Most először láttam japán élelmiszerboltokat üres polcokkal. Elfogyott a rizs, az üveges víz, a WC papír, az elem. Zöldség, gyümölcs, kevés friss hús ugyan még volt, de tejet, joghurtot és tofut már nem találtam. Először a hajdani román és bolgár sizések jutottak eszembe, a kommunizmus hiánygazdasága, de utána rájöttem, hogy ott a kevés árut úgy rendezték el, hogy megtöltse a polcokat, mig itt az üres polcokat egyszerűen üresen hagyták. Érdekes megfigyeléseket lehetett tenni a vásárlói preferenciákról is - például a senbei** elfogyott, de a chips nem.

A hiánynak több oka is van. Egyfelől szállítási problámák jelentkeztek, de pl. tej állítólag azért nem volt, mert a földrengésben megsérült a papírdoboz-gyár, másfelől megindult a felvásárlás is; Tokyóban állítólag kétszer annyi élelmiszer fogyott el, mint rendesen. Míg a földrengést a lakosság vitézül állta; a “jön a sugár” pánik azért a japánokat sem hagyta érintetlenül. Mivel értelemszerüen a fejvesztett menekülés Hong Kongba, Európába számukra nem olyan erős opció, marad hát a bespájzolás - valamit mégiscsak tenni kell az eljövendő világvége kibekkelésére.

Csütörtökre azonban megváltozott a helyzet. Reggel Meguróba kellett mennem, ami egy nagyobbacska állomás, igy négy, különböző lánchoz tartozó élelmiszerboltot is bejártam. Végre kaptam tejet és rizs is volt, igaz, hogy csak korlátozott mennyiségben; egy vásárló egy zacskóval vehetett. A háztartási boltban is volt már maszk, és az onigiri is fel-fel tűnt. Az elem azért még várat magára...

Lassan talán visszatalálunk a régi kerékvágásba...

-----------------------------------

* Legújabb hivatalos nevén Nagy Tóhoku-Kantó Földrengésként emlegetik (東北関東大震災)
** Kemény, ropogós, rizslisztből készült sós rágcsi

2011. március 16., szerda

Menni vagy maradni?

Ez a kérdés sok itt lakó külföldiben merül fel manapság Tokyóban és egyre többen választják a távozást, a helyiek számára a válasz, ugye, magától értetődő... Most nem a dolog egészségügyi oldalát vizsgálnám, hogy valóban veszélyes mértékű a sugárzás Tokyóban? A hivatalos vélemény szerint jelenleg egyáltalán nem és a magam részéről ezekben megbízom. Pletykák persze vannak, ki-ki abban hisz, amit jónak lát. Nem is a jövőbelit: mi lesz majd? Elolvasva mértékadó források "worst case scenario"-it, melyek szerint a legrosszabb esetben is a kibocsájtott rádióaktív anyag mértéke nagyságrendileg a csernobili alatt lesz, én még a jelenlegi, tagadhatatlanul romló, híreket hallván is úgy gondolom, hogy szigorúan racionálisan mérlegelve is jobb döntés maradni. Sem pedig a praktikusat: el LEHET-e menni? hát, egyre nehezebb, az biztos... Ehelyett egy sikamlósabb területre merészkednék: nézzük csak meg az etikai meggondolásokat!

Aki a saját pénzén, saját elhatározásából van itt, turista, nyelvet tanul, karatézik, mittomén, az értelemszerűen nem tartozik senkinek semmi felelősséggel; akkor jön és akkor megy el, amikor akar. Aki erre azt mondja, hogy "cserbenhagyás" az vagy nem érti a szó jelentését vagy pedig másirányú frusztrációját éli ki. A családtagok, gyermekek elutazása és természetesen ebbe a katágóriába tartozik; ha valaki nem érzi itt lakó családját biztonságban, elvitathatatlan joga, hogy haza- vagy bizonságosabbnak itélt helyre küldje őket.

A másik véglet az én esetem: magyar érdekeltségű bizniszünk van itt, alkalmazottjaink, vásárlóink, partnereink. Ha én most összepakolnék, akkor joggal vethetné valaki a szememre: amíg jól mentek a dolgok, jók voltunk, de most menekülsz, mi? És utána nehéz lenne újra visszajönni és úgy tenni, mintha mi sem történt volna.

Japán cégnél alkalmazottként dolgozni ennél kicsit bonyolultabb dolog, ugyan közvetlenül nem függ ennyire a döntésétől mások sorsa, ám nehéz eltekinteni attól, hogy szerződéses viszony van az egyén és a szervezet között. Ösztöndíjasnak lenni japán pénzen némiképpen hasonlít ehhez; végül is a japán állam, vagyis a gyakran emlegetett emberek, finanszírozzák tanulmányait, cserében azért, hogy ittlétük ideje alatt inspirálják a japán diákokat, friss szemlélet kerüljön be a szellemi vérkeringésbe és talán azzal a titkos reménnyel, hogy majd az országgal baráti viszonyban levő mérnökök, művészek és még ki tudja mik kerüljenek ki az iskolákból. Amíg a szervezet, cég, intézet, iskola, tanár stb., úgy itéli meg, hogy a helyzet nem olyan súlyos, hogy ez az egészséget veszélyeztetné, akkor illendő maradni. Persze, ha valaki úgy gondolja, hogy a szervezet téved, neadj'Isten tudatosan félrevezet, akkor hozhat olyan, saját szemszögéből nézve akár még erkölcsösnek nevezhető, döntést, hogy ő bizony elmegy.

A maradás vagy távozás döntését tehát a két erő: a maradásra bíró erkölcsi, és a távozásra ösztökélő racionális, feltételezve persze, hogy valaki erre a következtetésre jut, érvek, vagy inkább érzések? eredője dönti el. A veszély méretének megbecslése meglehetősen szubjektív, a maradásra bíró erők pedig, természetüknél fogva, még inkább azok. Ám azt mindenkinek tisztában kell lennie azzal, hogy környezete nem az ő, hanem ki-ki a saját megítélése szerint fogja a másik döntését értékelni, és amennyiben ez az értékelés nagyban eltér a sajátjától, vagyis úgy gondolja, hogy elegendő ok nélkül távozott, akkor naívság lenne azt hinni, hogy ez nem hagy majd semmi nyomot a munka, vagy akár egyéni kapcsolatokban is.

Vagyis elmenni sem túl könnyű, de lehet, hogy visszajönni még nehezebb lesz. Érdekes idők, érdekes dilemmák ezek.

2011. március 15., kedd

A lopakodó méreg

A atomerőmű-krízis, mert most már ez inkább annak nevezhető, harmadik napján, a harmadik reaktorblokk robbanása után apró hajszálrepedések mutatkoznak a “vonalas” posztomban megénekelt heroizmus falain. Már nem mondanám, hogy senki nem aggódik, nem áll többé, hogy nincsenek kétkedő hangok a kommunikáció őszinteségében és láthatóak a jelei a benzin- és élelmiszer-felvásárlásnak is.


Azok között, akikkel én érintkezem, ezek a tendenciák csak nyomokban találhatóak meg, és az a benyomásom, hogy a japánok döntő többsége feszült ugyan, de fegyelmezett. Ám úgy tűnik, hogy a gaijin közösségben kezd egyfajta jól kitapintható, klasszikus pánikhangulat kialakulni. Hallottad, a sugárzás szintje Tokóban felette van a megengedettnek!* Te, ezek biztosan hazudnak, vagy legalábbis eltitkolnak! Hogyan lehetne valahogy repjegyet szerezni, mindegy, hová, csak el innen! A követség is azt ajánlja!** és a többi.


De hát miért is olyan nagy baj a pánik? miért zavar engem, amikor a webes fórumokon magyarok és nem-magyarok beszélnek össze-vissza közelgő rádióaktív felhőkről, atomrobbanás veszélyéről és a közvélemény tudatos félrevezetéséről?


Először is, mert kontraproduktív. A pánik még az ősidőkből maradt ránk, akkor volt hasznos, amikor jött a kardfogú tigris és az volt a legokosabb, ha mindenki fut, ahogy csak bír, mozgósítva szervezetében minden maradék adrenalint és cukrot, az se baj, ha gondolkozásra sem marad. Azóta pár dolog megváltozott és még ha adott helyzetben menekülőre is kell néha fogni a dolgot a Homo Sapiensnek, akkor sem árt ha hideg a feje és nem felejti otthon az útlevelét.


Másodszor, mert ragadós. Az antilopok állítólag orrukkal szagolják ki a pánikot, de úgy tűnik, a hisztéria közben kiválasztott molekulák az interneten át is terjednek, és a bulvármédia és blogoszfére flippermasinájában gellert kapva, pusztító, megkockáztatom: potenciálisan akár gyilkos, munkát végeznek odahaza aggódó szeretteinkben.


És legfőképpen: mert a jaj-Istenem-jön-a-sugár, és a hogyan-jussak-el-azonnal-Osakából-legalább-Fukuókába mentalitás elvonja a figyelmet arról, hogy még mindig majd’ félmillióan vannak, akik otthonuktól megfosztva, gyakran fedél, és elegendő víz és élelem nélkül tengődnek a hideg tóhokui éjszakában, az igazi tragédiáról.


----------------------------------


* A reaktor 20 km-es körzetében tényleg felette volt. Tokyóban ma egy időre magasabb volt ugyan a szokásosnál, de nem volt az egészségre ártalmas mérték fölött.


** Például a francia és a magyar. Az amerikai érdekes módon azt ajánlja inkább, hogy “kövessük a japán hatóságok útmutatásait”. Riszpekt.


2011. március 14., hétfő

The day after

Ma reggel, felkelés után persze rögtön benyomtam a tévét, és noha volt tsunami- és reaktorhír bőven, örömmel láttam, hogy már mennek a reggeli rajzfilmek is. Az irodában eléggé lassan indult a nap, a vonatkimaradások miatt kevesen értek be időre, de 10 óra körül a kollégáim többségének már sikerült eljutni a munkába, a többiek pedig otthonról dolgoztak. Tokyó központi részein, ahol a mi irodánk is van, nincsenek áramkimaradások és sok support hívásunk jött, tehát a szoftverünk felhasználói is dolgoztak, így kevés híján "business as usual" volt. A sarokban ugyan ment a tévé, de hang nélkül, és senki nem nézte. Még egy megrendelés is jött...! Szóval, az élet ment tovább.

Az iroda melletti konviniben kétségtelenül kissé szűkített volt a választék, de került azért egy nikuman tízóraira, puha, meleg gőzölt zsömle, darált hússal töltve, szeretjük! Délben pedig, ahogy ez megjósolható volt, vezérhúsevő kollégám kiadta az ilyenkor szokásos "ha hétfő, akkor a Deutsche!" jelszót, ugyanis hétfőként adnak ott sztéket, és ma én sem ellenkeztem. Éppen ebédeltünk, amikor a sajtótájékoztató ment a legújabb reaktor robbanásról, az ebédelők felnéztek, kicsit figyeltek, aztán, nehogymá' kihűljön az étel! tovább ettek. Nem nyúlszívű nemzet ez...

Most erre persze azt lehet mondani, hogy itt mindenki agymosott hülye, és nem veszik észre a lopakodó nukleáris világvégét. Vagy, hogy azért ilyen nyugodtak, mert nincs hová menniük és egy pár másik borderline-rasszista dolgot. De szerintem meg nem. Az érveimet nagyrészt már elmondtam tegnap, most csak annyit tennék hozzá, hogy egészen egyszerűen az emberek döntő többsége tudja, hogy azzal segít a helyzeten a legtöbbet, ha csinálja a dolgát. Mert a pánik, az sohasem jó tanácsadó.

2011. március 13., vasárnap

Egy vonalas poszt

Egy vasárnapi séta Jiyugaokán*, minden kétkedőt meggyőzne arról, hogy Tokyóban nyugalom van, az élet folyik tovább, az emberek nem készülnek seizmo-nukleáris Armageddonra. Ám a gaijin közösségben azért jócskán akadnak, akik szerint ez nem így van, a sugár már útban van, vagy ha nem, hát hamarosan elindul és futni kell, menekülni, mert Japán menthetetlenül elsüllyed.

















A tévé persze ezt tagadja, de őszerintük a japán tévében kozmetikáznak, eltitkolnak és hazudnak és Godzilla már megindult a Tokyó öböl felé. Lehet rajtuk persze mulatni, de egyfelől valóban vannak ismeretlen és kiszámíthatalan tényezők a fukushimai atomreaktorok körül, másfelől pedig, ugyebár, volt már olyan, hogy vidáman integettünk röhigcséltünk Kádáron a május elsejei felvonuláson, közben pedig tényleg jött a sugár Csernobilből. Information rulez, kérdés tehát, hogy hihetünk-e annak, amit mondanak.

Szerintem IGEN.

Gondolom ezt részben azért, mert számomra meggyőző, ahogy kommunikálnak. Még bevallottan tökéletlen japánságommal is hallom-értem, hogy próbálják a megfelelő súlyú szavakat használni, nem mondják azt, hogy "hijóni"**, ha nem gondolják úgy, hogy az adekvát jelző, és ha valamit nem tudnak, akkor arra azt mondják, hogy nem tudják. Lehet, hogy csak én vagyok ilyen, de ez engem jobban meggyőz, mint az az expört úr, aki ül mondjuk Németországban, és onnan megállapítja, hogy "a meltdown és a láncreakció beindulása elkerülhetetlen". Oh, yeah... Mintha kettő bármilyen kapcsolatban is lenne egymással. Ha ez így menne, nem kellene Iránnak annyit görcsölnie az atombomba előállításához...

De még inkább azért gondolom ezt, mert, ellentétben például a jó öreg Szovjetunióval, ez az ország nem arra alapozta a kormányzását, hogy hazudjon az állampolgárainak. Nem valami genetikusan determinált igazmondási kényszer miatt, hanem mert az évek, évtizedek, évszázadok során rájöttek, hogy ez hosszú távon nem kifizetődő, sem egyénileg, sem pedig államilag. Voltak ebben ugyan megbicsaklások és zsákutcák, de minden hibájával együtt is Japán a XX. század második felére demokratikus ország lett, amelynek kormánya őszintén munkálkodik a közjón, nem mindig sikeresen persze, de ez most mellékes.
















Összességében meggyőződésem, hogy a japán hatóságok most alapvetően nagyon jól teszik a dolgukat, SOKKAL profibban, mint a kobei földrengés idején! és a legjobb, amit tehetünk, hogy ülünk a fenekünkön, figyeljük a híreket és nem próbálunk romantikus menekülő-expedíciókat szervezni. Gondoljunk arra, hogy rajtunk kívül van még 127 millió ember, akik nem tudnak hová menni... Ők folytatják az életüket, ma vásároltak és pihentek, holnap pedig újra bemennek dolgozni. És nem azért, mert agymosottak vagy fatalisták lennének, hanem mert tudják, hogy ha netán szükségessé válik, a megfelelő emberek fáradtságot nem kímélve, megkülönböztetés nélkül és önfeláldozással fognak mindenkinek segíteni, mint ahogy azt most is teszik Sendai környékén. Egyszóval: be cool & do not panic!

------------------------------------

* egy trendi lakónegyed Tokyó délnyugati részén, a képeket ma csináltam ott
** nagyon, különlegesen

2011. március 11., péntek

Földrengéseim

Amikor a 80-as évek végén először Japánba kerültem, a földrengés kicsit olyan egzotikum volt számomra, mint a shinkanzen vagy a nyers hal; furcsa, kicsit félelmetes, de megtapasztalandó. Az első alig egy hónappal az érkezésem után jött, elég erős volt, kiszaladtunk a diákszállás udvarára, jajj-de-izgi-volt! Utána aztán sok-sok kisebb és nagyobb földrengést éltem át, néhány közülük különböző okokból emlékezetes maradt, nézzük csak sorjában:


...a Vicces, amikor egy kisebb rengés épp egy üzleti megbeszélésen ért minket az egyik japán partnerrel és a földrengést életében először megtapasztaló magyar főnököm látván, hogy szemünk sem rebben, némi torokköszörülés után, saját maga által nyilván higgadtnak szánt, hangon megjegyezte: őőő.... nem kellene bemászni az asztal alá?


...a Baljóslatú, amikor a varjúk a rengés előtt fél perccel felrebbenve, károgva jelezték, hogy valami baj lesz


...a Romantikus, amikor Judittal bent voltunk az egyetemen késő estig és egyszerre csak táncolni kezdtek a kikötetlen könyvespolcok, rossz vége is lehetett volna! majd utána a hóesésben gyalog mentünk haza

...a Félelmetes, amikor Régi Házban, ami a legkisebb rengésre is recsegett-ropogott, éjszaka, már félálomban arra riadtunk, hogy öt percen belül két erős rengés is volt


...a Bosszantó, amikor hajnalban egy piszlicsáré földrengés miatt felver a hangosbemondó és végestelen-végig ismétli, hogy ez egy földrengésbiztos épület, ne aggódjunk, de tartózkodjunk a liftek használatától


...a Kóbei, amit ugyan Tokyóban nem éreztünk, de néhány hét múlva személyesen láthattam meg a pusztító erejét és találkoztam olyan emberekkel, akik tényleg mindenüket elvesztették.


Ennyi év után az esemény egzotikus jellege erősen megkopott és a tegnapi után bízvást állítom, hogy most már pontosan értem miről van szó, le lehet vele állni, kéremszépen!


Szamuráj virtus

Ahogy gyalogolok az utcákon, egy erős utórengés rázza meg a várost, az utcán kisebb csoportokban ácsorgó emberek aggódva nézegetik a himbálódzó házakat. Shinagawa állomáson nagy a tömeg, mint mindig, de az emberek nem céltudatosan mozognak, hanem többnyire csak tétován ácsorognak, sőt horribile dictu: a lépcsőn ülnek! és bambán hagyják magukat sisakos emberek által terelgetni. Átvágok a tömegen, és igyekszem a magasházak felé, ahol a megbeszélés van. Csak 10 percet kések, ennyit a körülményekre való tekintettel talán megbocsájtanak...

A lift nem működik, gyalogolhatunk fel a 14-ik emeletre, jó, a mászás most megvan, de hogyan lesz ebből holnap csúszás?* kezdem sejteni, hogy SEHOGY, felérve igyekszünk csak disztingváltan lihegni, megigazítjuk félrecsúszott nyakkendőinket és előírásszerűen névjegyet cserélünk. A felvezetésben még megengedett egy-két szót ejteni a nem mindennapi körülményekről, de aztán munkához látunk. A prezentációt néha megszakítja egy-egy utórengés, de csakhamar rájövök az etikettre: utórengéseket kommentálni: NEM KÚL, közben hang megbicsaklása nélkül mondatot folytatni: KÚL. Szamuráj virtus, mondhatnánk.

A meeting végén ismét beszivárog a külvaló: hogyan megyünk haza? vonatok nem járnak, taxit lehetetlen szerezni, gyalog azért egy kicsit húzós. Szerencsére a szemfüles kollégám jó reflexszel időben szerzett egy kölcsönautót, az utolsók egyikét, majd egy röpke óra alatt abszolválva az alig egy kilométeres távolságot a kölcsönzőtől, összeszed minket. Este hat óra, a kocsiban elhelyezkedve azt gondoljuk, most már benne vagyunk a tutiban, ám a dugó ekkorra gigászi mértékeket ölt... két könnyed óra, szerencsére itt már, hála a kiválóan működő mobil internetnek, online. Meglepődve látom az aggódó e-mailek, Skype- és FB-üzenetek áradatát, bizony, nagy hír lettünk.

Az irodába visszeérkezve nagy üdvrivalgás fogad minket, mintha valami dicsőséges expedícióból tértünk volna meg, örülünk egymásnak, boldogok vagyunk, hogy megúsztuk. Kerül sör is meg egy kis rágcsi, a TV pedig már az iroda közepén áll, folyamatosan mennek a hírek, döbbenetes képek a cunamiról. Sört nyitunk, de nem koccintunk, ilyenkor azt nem illik.... hiszen nem mindenki volt ma ilyen szerencsés.

-----------------------------------------

* ugyanis szombatra sítúra volt betervezve...

Tokyo, 14:46 P.M.

Ülök a Yamanote vonalon, épp beérünk Meguró állomásra, lapozok az újságban egyet, mire kihullik az egyik lap, én lenyúlok érte, de ekkor olyan furcsán ringatódzni kezd minden, mi van már, szédülök? de amikor felegyenesedek, látom körülöttem a döbbent arcokat, jishin da!* mondják körülöttem, néhányan kiszállnak, vagy vadul telefonálni kezdenek. Jó sokáig tart a rengés, a vonat erőteljesen ringatódzik, az állomásépület mennyezete láthatólag mozog, mi van, ha egy gerenda ránk esik? úgy döntök, okosabb, ha nem szállok ki. Jó perc vagy talán kettő is? amíg a rengés alábbhagy. A hangosbemondón szinte azonnal jönnek a hírek; valahol északon, Miyagi prefektúrában volt az epicentrum, te jó Isten, ha itt ekkorát szólt, akkor OTT mi lehetett! és hogy a vonat egyelőre nem megy tovább, várjunk szépen, türelmesen.

Várunk.

10 perc múlva megunom, ott kellene lennem egy meetingen Shinagawában fél négykor, helyesen ráérzek, hogy ez a vonat egy darabig nem indul el, taxival pedig talán még odaérek. Persze ez naívság, már lehetetlen taxit kapni, de úgy gondolom, Shinagawa nem lehet olyan messze...

Nekivágok gyalog.

Folytatás itt, és van Twitter-flow is: "bonakovacs" címen találhattok meg.

---------------------------------

* földrengés!

2011. március 3., csütörtök

Rizst vagy rizsát?


Ülök a gép előtt és rakom az arcomba a tegnapról maradt hideg rizst. Finom.

...nyilván, hogy bekattant szegény, nem csodálom, az az állandó hajtás! gondolja most feltehetőleg magában a Nyájas Olvasó, de nincs igaza, sőt, énszerintem azoknak fújtak valami szürke pépet a fejükbe, akik úgy gondolják, hogy az a száraz, ízetlen, időnként alaktalan csimbókokba összetapadó fehéres IZÉ, amit odahaza a "Köretek" oldalon, "Párolt rizs" címszó alatt kínálnak a vedéglátóhelyek elsöprő többségében, bármiféle rokonságban lenne azzal a bársonyos textúrájú, ám egyúttal határozott térbeli karakterrel bíró, nem tolakodó, de mégis varázslatosan komplex izű ételhez, melyben minden egyes szemet, akár a kaviárt, külön-külön el lehet majszolni, és mindeközben a rizsszemek együttese az villa evőpálcika végén gőzölögve valami nagyobb egészet is alkot.



















Jó, genetikailag, talán. De gasztronómiailag mintha a tablettásbort próbálnánk egy Chablis-val összekóstolni, vagy egy Porsche után Trabantot vezetni. Más a fíling. Az egyik rizs, vagy inkább: go-han, "tiszteletteljes főtt étek", a másik maximum rizsa.

Azért is írom éppen most ezt a posztot, mert az elmúlt időben több rizs-flessem is volt, az egyik a Kokoromai-ban, erről már írt Judit, igaz angolul, bocs. Lényeg, hogy ez egy olyan étterem, ahol, sok minden más finomság mellett, 12 féle rizsből lehet válogatni; mind japán, de más-más prefektúrából származnak és különböző fajtájúak. Összekóstoltunk kettőt és valóban! az egyik puhább, enyhén krémes és picit édeskés volt, a másik kicsit keményebb, de egyben karakteresebb, szóval valóban másfélék és nagyon-nagyon finomak. Aztán a múlt szombaton vettünk a közeli "Farmer's Market"-en, ez olyan mint otthon a biopiac, valami kisszériás biorizst, 800 yen egy kiló, nem kevés, de nem is megfizethetetlenül drága, és megfőztük, mennyei volt! Azóta dupla adag rizst készítek, hogy reggelre is maradjon.

Ez mind szép, mondhatná az Olvasó, de mit tegyen az, aki most éppen Magyarországon építi a Nemzeti Együttműködés Rendszerét?

Hát először is, tanuljon meg rizst főzni! nekünk itt ugyan elég csak beönteni a rizsfőzőbe az alapanyagot, mellé a vizet, majd rábökni a piros gombra és húsz perc múlva már ott gözölög a gohan, de csináltam én otthon sokszor rizst rizsfőző nélkül is, és állítom, hogy még a magyar rizsa-szemekből is sokkal jobbat lehet kihozni, ha nem csak az öntsük-a-rizst-egy-fazék-lobogó-vízbe receptet alkalmazzuk. Tehát:

Vegyünk egy, lehetőleg nehezebb, lábost, jól záródó fedővel. Alaposan mossunk meg 1 térfogat rizst, csésze, liter, vödör, bármi, és csöpögtessük le. Tegyük a lábosba 1.1 térfogat vízzel, ha lusták vagyunk rendesen csöpögtetni akkor 1.0 is elég. Sózni NEM kell, nem illik, nem szabad. Forraljuk fel fedő nélkül, nagy lángon 1 percig, majd csavarjuk le a gázlángot amennyire csak tudjuk, villanytűzhelyen: tegyük át egy másik lapra, fedjük le és minimális lángon pároljuk 15 percig, fedő alatt. Még véletlenül se vegyük le a fedőt közben, mert akkor elrepülnek belőle a rizsangyalok, és főképp: semmiképpen se kavarjuk meg! Pontosan 15 perc leteltével vegyük le a tűzről és még 5 percig hagyjuk párolódni magában, esetleg még egy kendőbe is bebugyolálva. Még most se lessünk a fedő alá! Ha letelt az öt perc, le lehet venni a fedőt és egy villával finoman meglazítani. Nézd már, nem is égett le! Ugye, hogy jobb így?

De ne álljunk meg félúton, menjünk el az Ázsia Boltba a nagycsarnokba vagy a Kapy útra a Koreai és Japán Élelmiszerboltba, biztosan van még másutt is, de én csak ezeket ismerem, és vegyünk egy zacskó japán rizst, megéri. A recept ugyanaz. Egyre azonban már most figyelmeztetnék mindenkit: utána tényleg utálni fogja a rizsát.