2013. március 30., szombat

Stoppossztorik - 1

Az autóstoppal kapcsolatban Japánban tökéletes a konszenzus: stoppolni Japánban nem lehet, ennek itt nincs meg a kultúrája, hiszen senki sem stoppol, Q.E.D. A mondat második fele ugyan igaz, ám a következtetés elhibázott, mivel pontosan azért Japánban a legjobb stoppolni a világon, mert itt senki sem stoppol. A dolog ugyanis úgy működik, hogy miután mindenki a fent említett koncenzust vallja, mély meggyőződése, hogy rajta kívül senki, de tényleg senki sem, fog felvenni, és ha ő nem áll meg, akkor mi ott pusztulunk el az út szélén. És mivel a japánok nem szeretnének halott gaijinokat látni az utak mentén, gyakorlatilag az első arra járó autós bevágja a satuféket, ha másért nem, hát hogy elmagyarázza a fenti tételt, majd felajánlja, hogy elvisz az első vasútállomásig. Ez utóbbit a stoppos köszönettel visszautasítja, de nem bánja, ha elviszik valamelyik útbaeső benzinkútig, mire az autós megcsóválja a fejét és int, hogy üljön be. A dolog vége gyakran az, hogy nem ritkán a kedvünkért, kérés nélkül! jelentős kitérőket tesznek, sőt, olyan is volt, hogy valaki megállt, megfordult, és 50 kilométert ment velünk az ellenkező irányba, csakhogy biztonságban tudjon minket

A dologra persze érdemes rásegíteni azzal, hogy az ember kanjival felírja egy kartonra, hogy merre akar menni: XY方面. Ez nem azért kell, hogy tájékoztassa a sofőröket, hogy érdemes-e megállni, hiszen ahogy azt a fentiekben levezettük, ők pontosan tudják, hogy nem, hanem azért, hogy azt a képzetet keltsük bennük, hogy tudunk japánul. Mert rossz dolog ugyan éhhalált halt gaijinokat az út szélén látni, de létezik egy annál rosszabb is: felvenni őket úgy, hogy aztán nem tudjuk elmagyarázni nekik, miszerint Japánban nem lehet stoppolni. 

Mindennek az eredményeként ritkán kellett félóránál többet várni egy stoppra, legfeljebb akkor, ha csak félóránként jött autó, és meglehetősen gyakran az első néhány kocsi közül megállt valamelyik, átlagban úgy tíz percen belül. Leggyakoribb célpontomat, Kyotót, ez úgy 500 km Tokyótól, általában 7-8 óra alatt abszolváltam. Ez ugyan lassabb, mint a shinkanzen, de gyorsabb, mint a busz, mert az betartja a sebességkorlátozást. A sztrádán persze itt sem lehet stoppolni, de kiválóan felszerelt sztrádamegállók vannak, aminek a felhajtójában már nem szólnak, plusz még ingyen teát és remek térképeket is osztogatnak és ha úgy alakult, hogy meg kellett aludjak, senki sem szólt, ha a parkban felvertem egy kis sátrat. Diszklémer: mindez a 90-es években volt, hogy ma hogy van, a jóég se tudja. De szerintem most sem lehet nagyon másként. 

A 90-es évek elején, egyedül és Judittal kettesben, jópárezer kilométert nyomtunk le Japánban az utakon. Sajnos erről nem vezettem (b)logot, de az emlékezetesebb esetekre még azért emlékszem, íme hát, ezekből egy csokor: 

Az Omegás

Még az első utamon történt, Kyótoba menet, hogy felvett egy teherautó, igen, az a csicsás tipusú, és persze kérdezgetett a kölyökarcú sofőr, ahogy az kell, ki vagyok, honnan jöttem? Akkor még nem igazán voltam tárgyalóképes japánból, de mikor nagy nehezen megértette, hogy Hangarí, akkor felderült az arca, és boldogan mondogatni kezdte, hogy Réna, meg Gammaporisu, meg még egy pár más címet is japánul. Nem akartam kiábrándítani azzal, hogy én LGT-s vagyok, inkább hallgattuk együtt a Nyári Éjek Asszonyát, valahol félúton Nagoya és Kyóto között. 

A gyáva Citroenes 

Félek a jobb oldalon vezetni, vallja be a kissé arisztokratikus fejű sofőr, ezért vettem európai autót. Nagyon örültem annak, hogy így most ő nem fél, cserében én igen, különösen, amikor időnként megkérdezte tőlem, hogy akkor most előzhet-e. Kell egy kis becsípődés ahhoz, hogy valaki direkte balkormányos autót vegyen egy baloldalon vezető országban, de hát nagy az Isten állatkertje... 

A yakuza 

Csikorogva fékezve megállt az elegáns fehér autó és, akár egy B-moziban, kiszállt a hátsó ülésről egy zömök, erőteljes testalkatú úr, hibátlan, háromrészes fehér öltönyben és foncsoros napszemüvegben. Himeji, mondtam-mutattam, ezt főúri modorban észrevételezte, majd intett, hogy üljek be, ő maga pedig előre ült. A sofőrnek csak a tarkóját láttam, a haja szinte kopaszra volt nyírva és a fejét mereven tartotta, mintha sínben lett volna és csak akkor mozdította meg, függőleges síkban ca. 15 fokkal, amikor a főnöke utasításaira kurta, hangos hai! kiáltásokkal válaszolt, nem volt egy vitatkozós típus. A fehér öltönyös úr annál közlékenyebbnek bizonyult, felajánlotta, hogy elvisz egészen Himejibe, eredetileg nem ment volna odáig, majd félig hátrafordulva élénk beszélgetésbe mélyedt velem. Ennek elsődleges célja az volt, hogy engem rávezessen munkaadójának mibelétére, na nem mintha ez nem lett volna világos az első pillanattól kezdve, ám akkor én valamiért úgy gondoltam, hogy illendőbb, vagy biztonságosabb? erről nem tudomást venni. Így megkezdődött egy szóbeli kergetődzés, aminek során én az akkor még meglehetősen tökéletlen nyelvtudásomba menekültem, ő pedig tört angolságra fordított mondatrészekkel üldözött. Amikor belátta, hogy így nem bír velem, végső érvként kisujját feltartva angolul megkérdezte, du ju nó dzsápáníz máfia, jakuza? Mondanom sem kell, hogy a kisujjából hiányzott egy-két perc... Minekutána így szerencsésen tisztáztuk a munkavállalói viszonyokat, még kedélyesen elbeszélgettünk a magyarországi üzleti lehetőségekről, én igyekeztem bizonygatni, hogy számára Olaszország sokkal több lehetőséggel kecsegtet, majd amikor megérkeztünk, sofőrjére vakkantott, aki kipattant, kinyitotta a hátsó ajtót és felsegítette a hátizsákom, majd búcsút vettünk egymástól. Kedves ember volt, mindent összevetve.

(a folytatás itt olvasható)

2013. március 28., csütörtök

A levelet megeszik, ugye?




Persze, hiszen itt a levél elválaszthatatlan része a kompozíciónak — ez ugyanis nem más, mint egy cseresznyelevél, palacsintatésztában ropogósra sütve. Sajnos, a származási helyéről semmit nem tudok; az ikebana órán kínáltak meg vele. Megint itt van a sakura-szezon, megint megjelentek a cseresznyevirág-ízű édességek. Just for the record: ez finom volt. 


A cseresznyevirág ízéről itt, itt, itt és itt lehet még olvasni.

2013. március 22., péntek

Csatornafedelek

Hol vannak már azok a boldog, békebeli nyolcvanas évek, amikor a gazdasági buborék még szép gömbölyű volt, 4%-kal nőtt az éves GDP és a Ginzán patakokban folyt a Château Latour. Az önkormányzati képviselők akkoriban mindegyre csak azon törték a fejüket, mire  lehetne elkölteni az éves büdzsét és üres múzeumokat, kis falvakat összekötő főutakat és a semmibe vezető hidakat álmodtak meg.


Ennek a mítikus korszaknak egyik, ritkán emlegetett öröksége a csatornafedél-design. Az utcákat járva érdemes a lábunk elé nézni, nehogy elszalasszunk egy művészi tervezésű aknafedelet. Tókyóban leggyakrabban virágmintát lehet látni, elsősorban sakurát, de akad azért írisz, szilva és lilaakác is.


A tengerparti településeket inkább halak és tajtékzó hullámok jellemzik (ne felejtsük el, hogy jó negyedévszazaddal a 3/11 tsunami előtti időszakól van szó), de a jellegzetes flóra és fauna mellett léteznek a városképet, vagy a helyi fesztivált megörökítő ábrázolások is.


Külön kategóriát alkotnak a tűzoltócsap-fedelek. Ezek bátor, barátságos és jól táplált tűzoltókat ábrázolnak, de az egyik kisváros, miért, miért nem, egy földönkívüli lény szolgálatait veszi igénybe — pedig ezt meg valószínűleg a MIB postai dolgozói előtt találták ki.

2013. március 20., szerda

A morális válság gyökerei

Tokyói egyetemi éveimben a napok tengelye a délutáni kávészünet volt. Egyrészt, mert a bioritmusom akkoriban megragadt valahol Ulanbator környékén, későn keltem, na, másrészt mert a professzorommal és a többiekkel elköltött másfél-két órás kávézgatások még akkor is kvázi-kötelező jellegűek voltak, ha rajzbeadás vagy vizsgaidőszak miatt egyébként mindenki a háta közepébe kívánta. 

Sensei ezeket a kávédélutánokat arra használta fel, hogy diákjai általános műveltségének hézagait foltozgassa, ami azt illeti, volt mit. A technikája az volt, hogy várta, hogy valaki feldobjon egy témát, amire lecsapott és hosszan, aprólékosan kifejtette véleményét. Ez időnként nagyon érdekes tudott lenni, főleg ha olyasmiről volt szó, amihez értett, de néha halálunalmas, persze ilyenkor is végig kellett hallgatni, elvégre ő a sensei. Ha nem volt más téma, nem ritkán engem berregtetett; alaposan kikérdezett egy-egy témáról, és gyakran sarkos véleményeimmel demonstrálta japán diákjai felé a tételét, miszerint a világot sokféleképp lehet látni, ebben mondjuk igaza is volt

Egy alkalommal az került sorra, hogy hogyan is van az, hogy az utazási korlátozások dacára, én még ugye, a 80-as években jártam egyetemre, jóval többet láttam a világból, mint a japán diákok. Mire én elmagyaráztam, hogy persze, a keleti blokkból nem volt triviális nyugatra utazni, de hát azért megvolt annak is a módja. Annyira belefeledkeztem a különböző technikák lelkes ecsetelésébe, kamu meghívólevél nyugati havertól, valuta fekete váltása és kicsempészése a határon, ésatöbbi, hogy észre sem vettem, amint a sensei egyre növekvő megbotránkozással hallgat. De hiszen ez illegális! szakadt ki belőle végül, amikor nem bírta tovább. Én nem értettem a dolgot, persze, válaszoltam, de hát ez volt az egyetlen mód, hogy utazzunk. Fejét csóválta, ilyet akkor sem szabad csinálni, jelentette ki és reményét fejezete ki, hogy törvények és szabályok megkerülésére vonatkozó kreativitásomat Japánban, az ő diákjaként, nem kívánom kamatoztani. 

Így tanultam meg, hogy mikor is kezdődött a morális válság.

2013. március 16., szombat

Ismét ponty

Azt hiszem, erről a ponty-alakú süteményről már írtam valamikor, most csak azért ismétlem magamat, mert végre találtam egy helyet, ahol igazán finom. Kagurazaka meredek utcájának elején, felfelé kapaszkodva, a baloldalon nyílt egy picike cukrászat.
A friss taiyaki a kirakatban készül, de odabent néhány asztal is van és a teáskannából tetszés szerint, számolatlanul tölthetjük újra a csészénket. A hagyományos, édes- vörösbabos variáció is nagyon jó, de készitenek sós-édes, meg amazakés változatot is, és itt kóstoltam először a beniimó (bíborszinű édesburgonya) tölteléket.
Miért jobb itt, mint ahol eddig vettem? Friss és a nézhetem, ahogy elkészül, ez egyből két piros pont, de ez azért nem ritkaság. A titok nyitja a tészta — a máshol alapvetően ízetlen, ostyaszerű külső burok itt kicsit édes, olyan piskótaizű. De a legjobb benne az, hogy hagyják, hogy a tészta túlcsorduljon a formán, amitől a széle ropogósra sül.

2013. március 11., hétfő

Ahol a kertitörpe is óriási

Mert, ahogy azt Vagesz barátom szokta mondani, itt is megterem ám a kertitörpe... Még ha nem is mindig olyan, mint otthon.
Ez szegény egy kicsit nyomi...
Neki meg van egy határozott buddhista beütése
Ez egészen szabályos, de a sapkája egy kicsit furcsa...
KICSIT furcsa...?
Húha...!
Ő hát a tokyói óriástörpe!
Valahol Ebisu és Gotanda állomások között

2013. március 6., szerda

Új szót tanultunk

A múlt hétvégén a Kirigamine fennsikon sítúráztunk. Hideg, de napos idő volt, sok hóval; a körülmények elsőre ideálisnak tűntek - egészen addig, amíg lefókáztunk*, és megpróbáltunk csúszni. A méteres hó teteje ugyanis az elmúlt napok enye időjárása és esőzése során megolvadt, majd visszafagyott és egy kb. 5 milliméteres, fagyott jégkéreg alakult ki rajta. A léc általában ennek a tetején siklott, de időnként beszakadt és behúzta magával a lécet, sőt még a bakancsot is! a porhóba. Kanyarodni ezen a havon semmilyen, általunk ismert technikával nem lehetett, így maradt a klasszikus módszer: egyenes siklás és a végén egy zanya, szerencsére nem volt túl meredek a pálya.
"Monaka yuki" mondta később a házigazdánk, nagyon nehéz hó. És milyen találó a neve - a monaka egy édesség, vékony, roppanós ostyakéregbe töltött, ragadós babpaszta, és ha még nem derült volna ki: a yuki az a hó. Össze lehet hasonlítani a képen.

A monaka nevű édességről bővebben itt.

------------------------------------------------

* a sítúrázásban kevéssé járatos olvasó kedvéért: ez azt jelenti, hogy leszedtük a síléc talpáról a felfelé való haladást lehetőve tevő szőrmeszerű szalagot, sítúra-szlengben fókát. Magáról a túráról még itt lehet olvasni többet.

2013. március 2., szombat

A próbababa visszakacsint

Megyek az utcán, nem is akárhol, de a ginzai főutcán, a Chúó dórin, nézem a kirakatokat, és egyszercsak olyan érzésem támad, mintha megmoccant volna valamelyik próbababa. Hülyeség, mondom magamban és mennék tovább, mire a következő kirakatablakban is mintha mocorogna a babalány, és milyen valószerűen! nahát, ez a japán robottechnológia, ez tényleg mindent visz... Aztán látom, hogy sokan fényképezik a kirakatot. És hogy a próbababa elmosolyodik és megcseréli a lábait. 
Ha valaki ezek után még nem értené, hogy miért kerül Japánban minden kétszer annyiba, na hát például ezért.